SG.hu
It Takes Two
Kiadó: Electronic Arts
Fejlesztő: Hazelight Studios
Honlap
Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core i3-2100T 2,5 GHz-es vagy AMD FX-6100 processzor, Nvidia GeForce GTX 660 vagy ATI Radeon R7 260X grafikus kártya, 8 GB RAM, 50 GB szabad hely
Ajánlott: Intel Core i5-3570K 3,4 GHz-es vagy AMD Ryzen R3 1300X processzor, Nvidia GeForce GTX 980 vagy ATI Radeon R9 290X, 16 GB RAM, 50 GB szabad hely
Hasonló játékok: A Way Out, Brothers: A Tale of Two Sons
Kategória: ügyességi akciójáték
Josef Fares már második – valójában inkább harmadik – alkalommal bizonyítja be, hogy ha kooperatív játékról van szó, mely képes a szórakoztatás mellett elképesztő hatást gyakorolni az érzelmeinkre is, akkor az általa készített alkotások biztosan nem okoznak majd csalódást. Játéktesztünkből megtudhatod, hogy miért mondjuk ezt az It Takes Two-ról!
Elképesztő karriert sikerült teljesítenie alig pár év leforgása alatt Josef Faresnek a játékiparban. A svéd-libanoni származású filmrendezőnek és játékgyárosnak a nevével először a Starbreeze Studios egyik legemlékezetesebb videojátéka, a Brothers: A Tale of Two Sons kapcsán találkoztunk, ahol emberünk olyan élményt alkotott a kooperatív művek világában, ami egyszerre volt megható, szellemi táplálék és a játékmenet tekintetében emlékezetes. Miután Josef rádöbbent, hogy óriási tehetsége van a kooperatív videojátékokhoz, megalapította saját fejlesztőcsapatát, a Hazelight Studiost, akik azonnal belopták magukat a rajongók szívébe a két szökött fegyenc történetét feldolgozó A Way Outtal.
Akkoriban úgy gondoltuk, hogy Josef elért karrierje csúcsára, hogy ennél megdöbbentőbb, ennél mélyebb és filozofikusabb élménnyel már nem szolgálhat, azonban hősünk képes volt kipréselni magából egy újabb remekművet, amit It Takes Two címmel őriz majd meg magának a játéktörténelem. Hogy miért beszélünk már így az elején szuperlatívuszokban erről az alkotásról?
Mert megérdemli, és ezt rögtön a történetével képes bebizonyítani, hiszen egy olyan megható felütéssel indul az egész, ami tökéletes leképezése a mai társadalmunknak, a tengernyi szétszakított családnak, ahol a szenvedő alanyok az esetek zömében mindig a szerencsétlen gyerekek. Nincs ez másként Cody és May történetében sem. Az egykori ifjú szerelmeseket ugyanis megviselte az élet, a sztori pedig éppen ott veszi fel a fonalat, ahol közlik kislányukkal, hogy külön utakon folytatják, így amit a kicsi addig családnak hitt, az egycsapásra vágyálommá vált számára. Csakhogy Rose nem hajlandó beletörődni ebbe, és legnagyobb fájdalmát játékba öli.
Szüleit ábrázoló játékbabáival eljátssza, hogy édesapja és édesanyja ismét szerelmesek, ismét egy párt, vele együtt egy családot alkotnak. A kislány abban a korban van, amikor még hisz a csodákban, és mint tudjuk: a gondolatnak teremtő ereje van. A kis Rose kívánsága így csakhamar valósággá válik, csakhogy előtte a babává változó szüleinek még ki kell állnia néhány próbát azért, hogy beláthassák hibáikat, helyrehozhassák, amit elrontottak és újra egymásra találjanak – méghozzá a mi segítségünkkel.
A történet mindvégig sodró, magával ragadó és egyenesen csodálatos. Bár a szereplőket egy kicsit jobban is megismerhettük volna, de egyenesen elképesztő, hogy az alkotók képesek voltak belevonni a játékmenetbe a páros által elkövetett hibákat. Lesz olyan küldetés például, ahol az a feladat, hogy az időlassítással több időt szabadítsunk fel egyiküknek, de akad küzdelem a szennyessel, darazsakkal, érzelmekkel, valamint egy sor olyan problémás elemmel, melyek önmagukban jelentéktelenek, de sokasodva elvezettek az elhidegülésig, a válásig.
Hogy a pár újra egymásra találjon, abban Hakim professzor lesz a segítségükre, aki folyamatosan adagolja majd a feladatokat azért, hogy a felek megoldják gondjaikat, és megtanuljanak újra együttműködni a másikkal, egy emberként gondolkodni. Csodálatra méltó az a sok áthallás, az a rengeteg utalás, amit az alkotók a valós életben megtapasztaltakból átültettek a játékmenetbe, mely gyakorlatilag pályáról pályára új élményekkel kecsegtet majd. Hogy ez miként lehetséges?
Úgy, hogy az alkotók mindent, és tényleg mindent feláldoztak a kooperatív élmények oltárán! Nem akarták elhelyezni egyetlen skatulyában az It Takes Two-t csak azért, hogy kategorizálni tudják, inkább minden egyes pályát az adott problémához, az adott élményhez igazítottak annak érdekében, hogy mindig a legtöbbet tudják kihozni a témából. Még akkor is, ha ehhez paradigmabontó megoldásokra volt szükségük!
A szinte folyamatos osztott képernyős móka során így előfordulhat, hogy egy 3D platformerben ugrálunk hőseinkkel, majd alig pár pillanat múlva már oldalnézetesre vagy izometrikusra vált az élmény, és míg pár perccel korábban az ügyeskedés, addig nem sokkal később már az akció kerül a középpontba. Sőt, az is előfordulhat, hogy az osztott képernyő két felén teljesen más perspektívát és élményt kapnak a játékosok. Mindezt ráadásul meglepő sebességgel változó helyszíneken, hiszen megjárhatjuk majd Rose gyerekszobája mellett a lakás és a kert több helyszínét, de egyes pályák totálisan elrugaszkodnak a valóságtól, példának okáért lesz olyan közeg is, amikor egy hógömb belsejében kell ügyeskednünk.
Ötletekből és kreativitásból tehát nem volt hiány, az élmény pedig elképesztően tömör lesz, hiszen a játék végéig folyamatosan tárják elénk az új mechanikákat, melyek mindegyike az együttműködésre, a közös megoldásra koncentrál, így egészen elképesztően összecsiszolódhatnak a játékosok, akik egy konkrét párterápián vehetnek részt az It Takes Two során. Nagy szavak ezek, de Josef valóban olyan sok ötletet valósított meg az alkotásban, hogy rengeteg sorozat tíz epizód alatt sem tud felvonultatni ilyen rengeteg újdonságot. Hiába tudnak hőseink szinte csak rohangálni és ugrándozni, folyamatosan olyan érzésünk lesz majd, mint egykoron a LittleBigPlanetben, azaz sokszor nem hisszük el, hogy az egyszerű alapokra milyen nagyszerű megoldásokat tudtak felépíteni a tervezők.
Természetesen mindig lesz valami kis extra, ami az adott pályán központi elemmé válik, így valahol az időlassítás képessége, máshol egy fegyverként használható szögbelövő, de lesznek feladványok, ahol a zsugorodás lesz a fő elem, míg máshol a gravitációval játszadozhatunk. Totális határtalanság tehát, amit itt megvalósítottak az alkotók, de részben ez adja az egész báját, mely közben hihetetlen élményeket nyújt az együttműködésre. Elengedhetetlen lesz tehát találni egy barátot vagy egy családtagot ahhoz, hogy kipróbáljuk és átéljük ezt a kalandot, de egyvalami biztos: bárkit is választunk, az It Takes Two után más emberként kelünk majd fel a képernyő elől, és a köztünk lévő kapcsolat is pozitív irányban változik, legyen szó akár a párunkról, akár a testvérünkről, akár egy haverunkról.
Grafika: Nyilvánvaló, hogy a küllem tekintetében beszélhetünk a játék kapcsán a legnagyobb lemaradásról. Természetesen közel sem rossz vagy csúnya a megvalósítás, de a kimagasló történethez és az elképesztő játékmenethez mérten azért itt nincs olyan magas szinten az élmény. Hiányérzetünk azonban nem lesz, a rendkívül színes és erőteljesen rajzfilmes hatást keltő külső nagyon jól passzol az egyébként komoly, de mégis játékos formában, már-már gyermeki szemszögből átélhető koncepcióhoz.
Kezelőfelület, irányíthatóság: Billentyűzettel akadnak problémák az It Takes Two irányításával, amit határozottan kontrollerekhez igazítottak, így ha gép elé kerülünk, érdemes valahogyan két kontrollert felismertetni hozzá azért, hogy kiegyensúlyozott élményt kaphassunk. Ellenkező esetben komoly hátrányból indulhat az a fél, akinek csak a billentyűzet jutott.
Játszhatóság: Mivel kooperatív élményről beszélünk, a játék elképesztően magas újrajátszhatósági faktorral rendelkezik. Annak ellenére is, hogy első nekifutásra már 8-10 órát kihozhatunk belőle, de annyira nagyszerű élményről van szó, hogy egyetlen alkalom biztosan senkinek sem lesz elég belőle. Függőséget okoz és teljesen magával ragad a végeredmény!
Intelligencia, nehézség: Az It Takes Two alapvetően nem arról szól, hogy direkt módon borsot törjön az ember orra alá, éppen ellenkezőleg, inkább a kiegyensúlyozottságról, a kellemes kihívásokról van itt szó. Minden feladat arra koncentrál, hogy a másik féllel együttműködve tudjuk végrehajtani az adott akadályt, méghozzá úgy, hogy közben ne az idegeskedésről, hanem a szórakozásról szóljon az egész. Példaértékű, ahogyan ezen a téren megtalálták a középutat a készítők!
Hangok, zene: Sem a zenék, sem a hangok között nem találni különösebben kiugró tulajdonságokkal rendelkező megoldásokat, azonban minden tökéletesen kiegészíti az élményt. A szinkronok például kellemesek, a zenék is nagyszerűen alapozzák a hangulatot, panaszra tehát nincs okunk.
Összegzés: Mindent összevetve az It Takes Two az év egyik legnagyobb meglepetése lett. Bár sejtettük, hogy Josef Fares ismét valami nagy dolgot alkot, azonban nem gondoltuk volna, hogy aktuális műve túlmutat majd minden korábbi játékán. Márpedig így történt, a végeredmény ugyanis egy közel tökéletes kooperatív élmény lett, ami folyamatosan képes megújulni, az elejétől a végéig elképesztő élményfolyamot kínál, mindemellett pedig egy olyan történetet, ami annak ellenére is gyakran könnyeket csalhat a szemünkbe, hogy nem került válságba a kapcsolatunk, esetleg még életünk szerelmét sem találtuk meg. Tipikusan olyan játék, aminek végigjátszása után más emberek leszünk, mint korábban voltunk. Alig várjuk Josef következő munkáját, de addig is ezt még nagyon sokszor újra át akarjuk élni!
Fejlesztő: Hazelight Studios
Honlap
Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core i3-2100T 2,5 GHz-es vagy AMD FX-6100 processzor, Nvidia GeForce GTX 660 vagy ATI Radeon R7 260X grafikus kártya, 8 GB RAM, 50 GB szabad hely
Ajánlott: Intel Core i5-3570K 3,4 GHz-es vagy AMD Ryzen R3 1300X processzor, Nvidia GeForce GTX 980 vagy ATI Radeon R9 290X, 16 GB RAM, 50 GB szabad hely
Hasonló játékok: A Way Out, Brothers: A Tale of Two Sons
Kategória: ügyességi akciójáték
Josef Fares már második – valójában inkább harmadik – alkalommal bizonyítja be, hogy ha kooperatív játékról van szó, mely képes a szórakoztatás mellett elképesztő hatást gyakorolni az érzelmeinkre is, akkor az általa készített alkotások biztosan nem okoznak majd csalódást. Játéktesztünkből megtudhatod, hogy miért mondjuk ezt az It Takes Two-ról!
Elképesztő karriert sikerült teljesítenie alig pár év leforgása alatt Josef Faresnek a játékiparban. A svéd-libanoni származású filmrendezőnek és játékgyárosnak a nevével először a Starbreeze Studios egyik legemlékezetesebb videojátéka, a Brothers: A Tale of Two Sons kapcsán találkoztunk, ahol emberünk olyan élményt alkotott a kooperatív művek világában, ami egyszerre volt megható, szellemi táplálék és a játékmenet tekintetében emlékezetes. Miután Josef rádöbbent, hogy óriási tehetsége van a kooperatív videojátékokhoz, megalapította saját fejlesztőcsapatát, a Hazelight Studiost, akik azonnal belopták magukat a rajongók szívébe a két szökött fegyenc történetét feldolgozó A Way Outtal.
Akkoriban úgy gondoltuk, hogy Josef elért karrierje csúcsára, hogy ennél megdöbbentőbb, ennél mélyebb és filozofikusabb élménnyel már nem szolgálhat, azonban hősünk képes volt kipréselni magából egy újabb remekművet, amit It Takes Two címmel őriz majd meg magának a játéktörténelem. Hogy miért beszélünk már így az elején szuperlatívuszokban erről az alkotásról?
Mert megérdemli, és ezt rögtön a történetével képes bebizonyítani, hiszen egy olyan megható felütéssel indul az egész, ami tökéletes leképezése a mai társadalmunknak, a tengernyi szétszakított családnak, ahol a szenvedő alanyok az esetek zömében mindig a szerencsétlen gyerekek. Nincs ez másként Cody és May történetében sem. Az egykori ifjú szerelmeseket ugyanis megviselte az élet, a sztori pedig éppen ott veszi fel a fonalat, ahol közlik kislányukkal, hogy külön utakon folytatják, így amit a kicsi addig családnak hitt, az egycsapásra vágyálommá vált számára. Csakhogy Rose nem hajlandó beletörődni ebbe, és legnagyobb fájdalmát játékba öli.
Szüleit ábrázoló játékbabáival eljátssza, hogy édesapja és édesanyja ismét szerelmesek, ismét egy párt, vele együtt egy családot alkotnak. A kislány abban a korban van, amikor még hisz a csodákban, és mint tudjuk: a gondolatnak teremtő ereje van. A kis Rose kívánsága így csakhamar valósággá válik, csakhogy előtte a babává változó szüleinek még ki kell állnia néhány próbát azért, hogy beláthassák hibáikat, helyrehozhassák, amit elrontottak és újra egymásra találjanak – méghozzá a mi segítségünkkel.
A történet mindvégig sodró, magával ragadó és egyenesen csodálatos. Bár a szereplőket egy kicsit jobban is megismerhettük volna, de egyenesen elképesztő, hogy az alkotók képesek voltak belevonni a játékmenetbe a páros által elkövetett hibákat. Lesz olyan küldetés például, ahol az a feladat, hogy az időlassítással több időt szabadítsunk fel egyiküknek, de akad küzdelem a szennyessel, darazsakkal, érzelmekkel, valamint egy sor olyan problémás elemmel, melyek önmagukban jelentéktelenek, de sokasodva elvezettek az elhidegülésig, a válásig.
Hogy a pár újra egymásra találjon, abban Hakim professzor lesz a segítségükre, aki folyamatosan adagolja majd a feladatokat azért, hogy a felek megoldják gondjaikat, és megtanuljanak újra együttműködni a másikkal, egy emberként gondolkodni. Csodálatra méltó az a sok áthallás, az a rengeteg utalás, amit az alkotók a valós életben megtapasztaltakból átültettek a játékmenetbe, mely gyakorlatilag pályáról pályára új élményekkel kecsegtet majd. Hogy ez miként lehetséges?
Úgy, hogy az alkotók mindent, és tényleg mindent feláldoztak a kooperatív élmények oltárán! Nem akarták elhelyezni egyetlen skatulyában az It Takes Two-t csak azért, hogy kategorizálni tudják, inkább minden egyes pályát az adott problémához, az adott élményhez igazítottak annak érdekében, hogy mindig a legtöbbet tudják kihozni a témából. Még akkor is, ha ehhez paradigmabontó megoldásokra volt szükségük!
A szinte folyamatos osztott képernyős móka során így előfordulhat, hogy egy 3D platformerben ugrálunk hőseinkkel, majd alig pár pillanat múlva már oldalnézetesre vagy izometrikusra vált az élmény, és míg pár perccel korábban az ügyeskedés, addig nem sokkal később már az akció kerül a középpontba. Sőt, az is előfordulhat, hogy az osztott képernyő két felén teljesen más perspektívát és élményt kapnak a játékosok. Mindezt ráadásul meglepő sebességgel változó helyszíneken, hiszen megjárhatjuk majd Rose gyerekszobája mellett a lakás és a kert több helyszínét, de egyes pályák totálisan elrugaszkodnak a valóságtól, példának okáért lesz olyan közeg is, amikor egy hógömb belsejében kell ügyeskednünk.
Ötletekből és kreativitásból tehát nem volt hiány, az élmény pedig elképesztően tömör lesz, hiszen a játék végéig folyamatosan tárják elénk az új mechanikákat, melyek mindegyike az együttműködésre, a közös megoldásra koncentrál, így egészen elképesztően összecsiszolódhatnak a játékosok, akik egy konkrét párterápián vehetnek részt az It Takes Two során. Nagy szavak ezek, de Josef valóban olyan sok ötletet valósított meg az alkotásban, hogy rengeteg sorozat tíz epizód alatt sem tud felvonultatni ilyen rengeteg újdonságot. Hiába tudnak hőseink szinte csak rohangálni és ugrándozni, folyamatosan olyan érzésünk lesz majd, mint egykoron a LittleBigPlanetben, azaz sokszor nem hisszük el, hogy az egyszerű alapokra milyen nagyszerű megoldásokat tudtak felépíteni a tervezők.
Természetesen mindig lesz valami kis extra, ami az adott pályán központi elemmé válik, így valahol az időlassítás képessége, máshol egy fegyverként használható szögbelövő, de lesznek feladványok, ahol a zsugorodás lesz a fő elem, míg máshol a gravitációval játszadozhatunk. Totális határtalanság tehát, amit itt megvalósítottak az alkotók, de részben ez adja az egész báját, mely közben hihetetlen élményeket nyújt az együttműködésre. Elengedhetetlen lesz tehát találni egy barátot vagy egy családtagot ahhoz, hogy kipróbáljuk és átéljük ezt a kalandot, de egyvalami biztos: bárkit is választunk, az It Takes Two után más emberként kelünk majd fel a képernyő elől, és a köztünk lévő kapcsolat is pozitív irányban változik, legyen szó akár a párunkról, akár a testvérünkről, akár egy haverunkról.
Grafika: Nyilvánvaló, hogy a küllem tekintetében beszélhetünk a játék kapcsán a legnagyobb lemaradásról. Természetesen közel sem rossz vagy csúnya a megvalósítás, de a kimagasló történethez és az elképesztő játékmenethez mérten azért itt nincs olyan magas szinten az élmény. Hiányérzetünk azonban nem lesz, a rendkívül színes és erőteljesen rajzfilmes hatást keltő külső nagyon jól passzol az egyébként komoly, de mégis játékos formában, már-már gyermeki szemszögből átélhető koncepcióhoz.
Kezelőfelület, irányíthatóság: Billentyűzettel akadnak problémák az It Takes Two irányításával, amit határozottan kontrollerekhez igazítottak, így ha gép elé kerülünk, érdemes valahogyan két kontrollert felismertetni hozzá azért, hogy kiegyensúlyozott élményt kaphassunk. Ellenkező esetben komoly hátrányból indulhat az a fél, akinek csak a billentyűzet jutott.
Játszhatóság: Mivel kooperatív élményről beszélünk, a játék elképesztően magas újrajátszhatósági faktorral rendelkezik. Annak ellenére is, hogy első nekifutásra már 8-10 órát kihozhatunk belőle, de annyira nagyszerű élményről van szó, hogy egyetlen alkalom biztosan senkinek sem lesz elég belőle. Függőséget okoz és teljesen magával ragad a végeredmény!
Intelligencia, nehézség: Az It Takes Two alapvetően nem arról szól, hogy direkt módon borsot törjön az ember orra alá, éppen ellenkezőleg, inkább a kiegyensúlyozottságról, a kellemes kihívásokról van itt szó. Minden feladat arra koncentrál, hogy a másik féllel együttműködve tudjuk végrehajtani az adott akadályt, méghozzá úgy, hogy közben ne az idegeskedésről, hanem a szórakozásról szóljon az egész. Példaértékű, ahogyan ezen a téren megtalálták a középutat a készítők!
Hangok, zene: Sem a zenék, sem a hangok között nem találni különösebben kiugró tulajdonságokkal rendelkező megoldásokat, azonban minden tökéletesen kiegészíti az élményt. A szinkronok például kellemesek, a zenék is nagyszerűen alapozzák a hangulatot, panaszra tehát nincs okunk.
Összegzés: Mindent összevetve az It Takes Two az év egyik legnagyobb meglepetése lett. Bár sejtettük, hogy Josef Fares ismét valami nagy dolgot alkot, azonban nem gondoltuk volna, hogy aktuális műve túlmutat majd minden korábbi játékán. Márpedig így történt, a végeredmény ugyanis egy közel tökéletes kooperatív élmény lett, ami folyamatosan képes megújulni, az elejétől a végéig elképesztő élményfolyamot kínál, mindemellett pedig egy olyan történetet, ami annak ellenére is gyakran könnyeket csalhat a szemünkbe, hogy nem került válságba a kapcsolatunk, esetleg még életünk szerelmét sem találtuk meg. Tipikusan olyan játék, aminek végigjátszása után más emberek leszünk, mint korábban voltunk. Alig várjuk Josef következő munkáját, de addig is ezt még nagyon sokszor újra át akarjuk élni!