Gyurkity Péter
Szivárog az Uránusz légköre
Nagyon régi adatokat megvizsgálva bukkantak rá az érdekes részletre a szakemberek.
Meglehetősen ritkán fordul elő, hogy évtizedekkel korábban elvégzett megfigyelés adatait újra átvizsgálva derül fény egy-egy bolygó érdekes részletére, olyan tulajdonságára, amelyet korábban nem is sejtettünk. Ez történt most az Uránusz esetében, miután a kutatók a Voyager-2 adatain futottak újra végig, majd pedig regisztrálták a korábban nem észlelt jelenséget.
A NASA közleményében arról olvashatunk, hogy az 1986 januárjában végrehajtott átrepülés alatt (amelynek során a szonda 81 ezer kilométerre közelítette meg a bolygó légkörét) nemcsak két újabb gyűrűt, 11 további holdat, valamint -214 Celsius-fokos hőmérsékleteket rögzítettek, hanem egy olyan plazmoidot, vagyis mágneses buborékot is, amely a légkör egy részének elszivárgását eredményezte. Tekintettel arra, hogy minderre több mint 30 évvel ezelőtt került sor, a nyomokat ma már hiába keresnénk, viszont a jelenség visszaigazolása arra utal, hogy egy olyan folyamat játszódik le a bolygó légkörében, amelyet eddig nem is sejtettünk – ez pedig talán a Mars esetében is lezajlott, ami a légkör végleges eltűnéséhez vezetett.
Szerényebb mértékű szivárgás számos bolygó esetében előfordul, a Vénusz esetében hidrogén szökik el, a Jupiter és a Szaturnusz szintén „ereszt”, de ez még a Földön is előfordul, bár itt nagyjából 1 milliárd év kell majd a teljes folyamathoz, szóval nem kell nagyon megijednünk ettől. Más kérdés, hogy egyetlen ilyen bizonyíték messze nem elég ahhoz, hogy megfelelő képet kapjunk a bolygó légköréről, ezt egyes kutatók ahhoz hasonlítják, mintha a saját szobánk felmérésével szeretnénk részletes képet kapni a Föld légköréről, annak jellemzőiről. Az Uránusz esetében azonban szintén az 1986-os átrepülés óta tudjuk, hogy a mágneses mező tengelye 60 fokos szöget zár be a forgási tengellyel, emiatt pedig a magnetoszféra furcsán kileng, ennek pontos modellezése viszont még mindig komoly fejtörést okoz a kutatóknak.
A teljes esemény alig 60 másodpercet ölelt fel a Voyager-2 45 órán keresztül tartó átrepüléséből, többek között ezért is volt könnyű átsiklani felette, a háromdimenziós megjelenítés viszont segített észrevenni a szinte pillanatnyi furcsaságot. A buborék méretét tekintve meglehetősen nagy volt, ennek hossza 240 ezer, szélessége pedig 400 ezer km lehetett, tele töltött részecskékkel (többnyire hidrogénnel) – ez az Uránusznál a légkör nagyobb hányadának elvesztését okozhatja, a becslés szerint az arány ugyanis 15 és 55 százalék között lehet, ami nagyobb, mint a Jupiter vagy a Szaturnusz esetében.
Meglehetősen ritkán fordul elő, hogy évtizedekkel korábban elvégzett megfigyelés adatait újra átvizsgálva derül fény egy-egy bolygó érdekes részletére, olyan tulajdonságára, amelyet korábban nem is sejtettünk. Ez történt most az Uránusz esetében, miután a kutatók a Voyager-2 adatain futottak újra végig, majd pedig regisztrálták a korábban nem észlelt jelenséget.
A NASA közleményében arról olvashatunk, hogy az 1986 januárjában végrehajtott átrepülés alatt (amelynek során a szonda 81 ezer kilométerre közelítette meg a bolygó légkörét) nemcsak két újabb gyűrűt, 11 további holdat, valamint -214 Celsius-fokos hőmérsékleteket rögzítettek, hanem egy olyan plazmoidot, vagyis mágneses buborékot is, amely a légkör egy részének elszivárgását eredményezte. Tekintettel arra, hogy minderre több mint 30 évvel ezelőtt került sor, a nyomokat ma már hiába keresnénk, viszont a jelenség visszaigazolása arra utal, hogy egy olyan folyamat játszódik le a bolygó légkörében, amelyet eddig nem is sejtettünk – ez pedig talán a Mars esetében is lezajlott, ami a légkör végleges eltűnéséhez vezetett.
Szerényebb mértékű szivárgás számos bolygó esetében előfordul, a Vénusz esetében hidrogén szökik el, a Jupiter és a Szaturnusz szintén „ereszt”, de ez még a Földön is előfordul, bár itt nagyjából 1 milliárd év kell majd a teljes folyamathoz, szóval nem kell nagyon megijednünk ettől. Más kérdés, hogy egyetlen ilyen bizonyíték messze nem elég ahhoz, hogy megfelelő képet kapjunk a bolygó légköréről, ezt egyes kutatók ahhoz hasonlítják, mintha a saját szobánk felmérésével szeretnénk részletes képet kapni a Föld légköréről, annak jellemzőiről. Az Uránusz esetében azonban szintén az 1986-os átrepülés óta tudjuk, hogy a mágneses mező tengelye 60 fokos szöget zár be a forgási tengellyel, emiatt pedig a magnetoszféra furcsán kileng, ennek pontos modellezése viszont még mindig komoly fejtörést okoz a kutatóknak.
A teljes esemény alig 60 másodpercet ölelt fel a Voyager-2 45 órán keresztül tartó átrepüléséből, többek között ezért is volt könnyű átsiklani felette, a háromdimenziós megjelenítés viszont segített észrevenni a szinte pillanatnyi furcsaságot. A buborék méretét tekintve meglehetősen nagy volt, ennek hossza 240 ezer, szélessége pedig 400 ezer km lehetett, tele töltött részecskékkel (többnyire hidrogénnel) – ez az Uránusznál a légkör nagyobb hányadának elvesztését okozhatja, a becslés szerint az arány ugyanis 15 és 55 százalék között lehet, ami nagyobb, mint a Jupiter vagy a Szaturnusz esetében.