Gyurkity Péter
Buborékban helyezkedik el a Tejútrendszer
Ez megmagyarázná az Univerzum tágulási sebessége kapcsán látott komoly eltéréseket.
A belga Georges Lemaitre elmélete, majd pedig az amerikai Edwin Hubble demonstrációja óta tudjuk, hogy az Univerzum folyamatosan tágul, itt pedig a távolabbi galaxisok nagyobb sebességgel távolodnak az egykori központtól. A szakemberek számára komoly problémát jelent, hogy a tágulás ütemét két eltérő számmal jellemezhetjük, attól függően, hogy milyen módon végezzük el a számítást, egy friss javaslat viszont áthidaló megoldást kínál erre.
Legutóbb a téma kapcsán arról írtunk, hogy a számítási eltérés továbbra is megvan, itt tehát egyelőre nincs esély a vita lezárására. Most azonban a Genfi Egyetem egy elméleti fizikusa meglehetősen érdekes elmélettel állt elő, amelynek részeként egy kozmikus buborék létezését valószínűsíti, ez pedig nagy mérete miatt nemcsak a Tejútrendszert, de számos másik galaxist is magába foglalná, ráadásul alapvetően eltérő belső sűrűséggel az Univerzum többi régiójához képest, amivel a két különböző szám (végeredmény) egy tető alá lenne hozható. Ez persze jelen pillanatban mindössze papíron létezik, viszont létezésének esélyét 1:20, illetve 1:5 arányban határozzák meg, ami azt jelenti, hogy nem pusztán fantáziálásról van szó.
A meglévő problémát az jelenti, hogy a tágulás ütemére vonatkozó számítás a két eltérő módszer végén két különböző számot ad nekünk. Az első módszer a kozmikus háttérsugárzást használja fel, amely mindössze 370 ezer évvel az ősrobbanást követően bukkant fel, amikor a hőmérséklet kellően alacsonnyá vált a fény szabad mozgásához. A Planck-küldetésre, az Univerzum homogén és izotropikus jellegére, valamint Einstein általános relativitás-elméletére épülő változat a Hubble-konstanst 67,4-ben határozza meg, míg a sporadikusan elhelyezkedő szupernóvákat felhasználó módszer ezt 74-re növeli, vagyis az Univerzum 3,26 fényévenként másodperceként már 74 km-rel gyorsabban tágulna. Amennyiben azonban létezik a fent feltételezett buborék, amelynek méretét 250 millió fényévre becsülik, ez pedig nagyjából 50 százalékkal kisebb sűrűséggel rendelkezne, mint a többi régió, akkor az első módszernél kapott számot kapnánk meg, amivel lezárulhatna a régóta tartó vita.
Természetesen további komoly munkára, valamint az elmélet megerősítésére lesz szükség ahhoz, hogy ez valóban bekövetkezzen, a téma kapcsán felmerülő újabb fejleményekről így mindenképpen beszámolunk majd.
A belga Georges Lemaitre elmélete, majd pedig az amerikai Edwin Hubble demonstrációja óta tudjuk, hogy az Univerzum folyamatosan tágul, itt pedig a távolabbi galaxisok nagyobb sebességgel távolodnak az egykori központtól. A szakemberek számára komoly problémát jelent, hogy a tágulás ütemét két eltérő számmal jellemezhetjük, attól függően, hogy milyen módon végezzük el a számítást, egy friss javaslat viszont áthidaló megoldást kínál erre.
Legutóbb a téma kapcsán arról írtunk, hogy a számítási eltérés továbbra is megvan, itt tehát egyelőre nincs esély a vita lezárására. Most azonban a Genfi Egyetem egy elméleti fizikusa meglehetősen érdekes elmélettel állt elő, amelynek részeként egy kozmikus buborék létezését valószínűsíti, ez pedig nagy mérete miatt nemcsak a Tejútrendszert, de számos másik galaxist is magába foglalná, ráadásul alapvetően eltérő belső sűrűséggel az Univerzum többi régiójához képest, amivel a két különböző szám (végeredmény) egy tető alá lenne hozható. Ez persze jelen pillanatban mindössze papíron létezik, viszont létezésének esélyét 1:20, illetve 1:5 arányban határozzák meg, ami azt jelenti, hogy nem pusztán fantáziálásról van szó.
A meglévő problémát az jelenti, hogy a tágulás ütemére vonatkozó számítás a két eltérő módszer végén két különböző számot ad nekünk. Az első módszer a kozmikus háttérsugárzást használja fel, amely mindössze 370 ezer évvel az ősrobbanást követően bukkant fel, amikor a hőmérséklet kellően alacsonnyá vált a fény szabad mozgásához. A Planck-küldetésre, az Univerzum homogén és izotropikus jellegére, valamint Einstein általános relativitás-elméletére épülő változat a Hubble-konstanst 67,4-ben határozza meg, míg a sporadikusan elhelyezkedő szupernóvákat felhasználó módszer ezt 74-re növeli, vagyis az Univerzum 3,26 fényévenként másodperceként már 74 km-rel gyorsabban tágulna. Amennyiben azonban létezik a fent feltételezett buborék, amelynek méretét 250 millió fényévre becsülik, ez pedig nagyjából 50 százalékkal kisebb sűrűséggel rendelkezne, mint a többi régió, akkor az első módszernél kapott számot kapnánk meg, amivel lezárulhatna a régóta tartó vita.
Természetesen további komoly munkára, valamint az elmélet megerősítésére lesz szükség ahhoz, hogy ez valóban bekövetkezzen, a téma kapcsán felmerülő újabb fejleményekről így mindenképpen beszámolunk majd.