SG.hu
RAD
Kiadó: Bandai Namco Entertainment
Fejlesztő: Double Fine Productions
Honlap
Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core i5-2400 3,1 GHz-es vagy AMD FX-8350 processzor, Nvidia GeForce GTX 780 vagy ATI Radeon RX 470 grafikus kártya, 4 GB RAM, 6 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Core i5-4570 3,2 GHz-es vagy AMD Ryzen R5 1400 processzor, Nvidia GeForce GTX 980 vagy ATI Radeon RX Vega 64 Nano grafikus kártya, 8 GB RAM, 6 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: Diablo, Torchlight
Kategória: roguelike akció-RPG
A Psychonauts alkotói újabb különleges videojátékkal szerették volna megmutatni, hogy ki a legény a gáton, de a RAD sajnos messze nem sikerült olyan jól, mint ahogyan azt az előzetesek alapján sokan várták. Játéktesztünkből máris kiderül, hogy miért!
Ha újító megoldásokról van szó, a Double Fine Productions csapata már évek óta igyekszik rendszeres időközönként meglepni minket a legkülönfélébb videojátékokkal, melyek azt a célt szolgálják, hogy valami újdonságot hozzanak egy-egy műfajba. A Tim Schafer által vezetett amerikai brigádnak így rengeteg jó húzása volt már korábban, hiszen a nevükhöz köthető a kalandjátékosok körében nagy népszerűségnek örvendő Broken Age, a 3D platformerek világában utat mutató Psychonauts, de a heavy metal műfaj kedvelőinek szánt Brütal Legend sem hagyható ki a sorból. A kiválóan sikerült videojátékok mellett azonban néha sajnos előfordul, hogy a csapat kreativitása csorbát szenved, és nem sikerül elvárható színvonalat szállítani. Sajnos valami ilyesmi történt most a RAD esetében is, amivel a fejlesztők az izometrikus nézetből átélhető akció-szerepjátékok stílusát szerették volna megreformálni.
Dacára azonban a határozott terveknek és az elszántságnak, a RAD végül csődöt mondott ezzel a küldetéssel, mégpedig nem véletlenül, hiszen a játék ebben a formájában egyáltalán nem működőképes. Ne szaladjunk azonban ennyire előre, hiszen ennek a kijelentésnek a magyarázatához elengedhetetlen lesz, hogy megismerjük a kapcsolódó koncepciót, illetve a játékmenet alapjait!
A Double Fine újdonsága ugyanis egy posztapokaliptikus világot fest le előttünk, melyben az egykori civilizációnak csak a nyomai ismerhetők fel, és bár az emberiség jelentős része kipusztult, a maroknyi túlélők megpróbálnak érvényesülni a biztonságot nyújtó menedékek magas falain túl. Egy ilyen túlélőt személyesíthetünk meg mi magunk is a játékban – lehetünk átlagos tinik, vad punkok, de akár öregasszonyok is –, azonban választásunk sem a sztorit, sem hősünk képességeit nem befolyásolja majd.
Egyrészt ugyanis a történet ennyiben kimerül, nincs tovább, a cselekmény szerint csak annyi lesz a dolgunk, hogy folyamatosan kimerészkedjünk a külvilágba, és ott a mutánsok legyűrésével minél több dolgot beszerezzünk menedékünk számára, illetve megpróbáljuk újra zölddé varázsolni a tájat. Másrészt ugyanakkor a készítők lusták voltak hősöket, illetve kasztokat alkotni, ami sokaknak rögtön elveheti a kedvét a tartósabb próbálkozástól, hiszen egészen röhejes, hogy minden karakternél baseballütő van, és ugyanolyan mutációkat szenvedhetnek el, hovatovább ugyanolyan tulajdonságokra képesek. Ezekhez pedig jobb, ha hozzászokunk, hiszen bár eljuthatunk magasabb szintekre is a játékban, azonban egyáltalán nem ez lesz a jellemző, aminek az oka leginkább a brutális nehézségben keresendő.
Pontosabban sokkal inkább a kiszámíthatatlanságban! Minden egyes kimerészkedésünk ugyanis egy véletlenszerűen generált pályára vezet el minket, ahol az lesz a feladatunk, hogy a mutánsok legyűrése mellett gyűjtsük a kazettákat és a floppylemezeket – előbbiek gyógyitalok és egyebek vásárlására, utóbbiak kincsesládák nyitására szolgálnak –, de fel kell ébresztenünk két energiaadó Őrzőt is annak érdekében, hogy megnyissák a továbbjutáshoz szükséges kaput.
Ezek mögött rendszerint több főellenfélen kell átverekednünk magunkat az adott szint teljesítéséhez, illetve a következő megnyitásához. Ez ebben a formában még működőképes is lehetne, csakhogy maximálisan a szerencsénken múlik majd, hogy az adott helyszínen mennyire lesz nehéz dolgunk, ezáltal lehet, hogy kapunk két ellenfelet és egy gyenge bosst, valamint lootban gazdag környéket, de az sem kizárt, hogy nulla loot és ellenfelek egész hordái mellett kell teljesítenünk az egészet.
Helyzetünket pedig tovább nehezíti, hogy mindössze három életünk van – ami gyakorlatilag inkább hat –, melyek elvesztésekor visszakerülünk a kezdőterületre, méghozzá az addigi eredményeink eltűnésének terhével, vagyis minden egyes indításkor teljesen elölről kezdhetjük az egész kalandot. Ez a kiszámíthatatlan nehézség mellett kifejezetten frusztráló – pláne, hogy többjátékosos mód nincs, és még a napi kihívások is erre a rendszerre épülnek –, de a karakterünkre aggatható mutációk sem tesznek hozzá túl sokat a dologhoz, legalábbis néhány ritkán látható kivételtől eltekintve.
Miközben ugyanis azon fáradozunk, hogy ismét virágba boruljon a táj, és megszerezzük a szükséges használati tárgyakat, a RAD keretein belül van egy evolúciós rendszer is, ezáltal megfelelő számú ellenfél elpusztítása után kapunk egy totál felesleges fő mutációt – lehetnek szárnyak, tűzlabdák, méregfelhő, de akár egy lerakható robbanó lény is –, melyek mellé passzív mutációk társulhatnak. Ezeket általában az adott pálya föld alatti, sokszor elrejtett helyszínein szerezhetjük be magunknak, és a legkülönfélébb passzív skilleket adják hozzá hősünkhöz.
Nagy kár, hogy hiába lesz belőlünk brutális mutáns, irányított karakterünk valójában megmarad ugyanúgy egy baseballütővel hadonászó senkinek, tehát magasabb szinteken sem érezzük, hogy van esélyünk a nagyobb ellenfelekkel szemben, esetleg könnyebb lenne a dolgunk egy extra miatt, mert gyakorlatilag mindegyik felesleges. Ez pedig sajnos a fejlődés esetén is komoly problémát jelent, így a játékmenet és a tartalom a véletlenszerűen generált megoldások ellenére sajnos meglepően gyorsan kifullad.
Grafika:
A megjelenés tekintetében a RAD egészen sajátosnak tekinthető, a játékmenethez hasonlóan a nyolcvanas évek árkád világát idézi fel előttünk, méghozzá enyhén modern cell-shaded hatással, meglepően színes megoldásokkal. További pozitívum, hogy nincs túl nagy követelménye az alkotásnak, tehát akár többéves konfigurációkon is kényelmesen tudjuk futtatni különösebb nehézség nélkül.
Kezelőfelület, irányíthatóság:
Bár a hasonszőrű akció-szerepjátékoknál kifejezetten ritkán szokott probléma lenni az irányítással, azonban a RAD esetében sajnos még ezt is sikerült egy kicsit elrontani. Bár a kezelőfelület alapvetően átlátható és könnyed lett, de a konkrét irányítás sokszor elég problémás, nehéz célozni, gyakran pedig még a karakter terelgetése is nagyon finom mozdulatokat követel tőlünk, ha nem akarunk vele a szakadék mélyére zuhanni, ami mínusz egy életet jelent.
Játszhatóság:
Meglehetősen hiányos a tartalom terén a játék, sőt mi több, rengeteg átgondolatlan elem is megtalálható benne, így például a folyamatosan elölről kezdődő élmények miatt sokan el sem jutnak majd olyan mélységekig, ahol a RAD megmutatná egy kicsit alaposabban, hogy mit tud. Hiányzik mindemellett a többjátékosos mód, különösen a kooperatív lehetőség, de az egész játékmenet logikája is annyira átgondolatlan, hogy gyakran megfogalmazódott bennünk a kérdés: vajon tényleg Tim Schafer keze is benne volt ebben?
Intelligencia, nehézség:
A mesterséges intelligencia lényegében sem a kisebb, sem a nagyobb ellenfeleknél nem kap különösen fontos szerepet, nincs taktikázás, nincs meglepetés, csak folyamatos agresszió és támadás. Helyzetünket tovább rontja, hogy a nehézség is kiszámíthatatlan. A véletlenszerűen generált pályák ugyanis egymás után próbálkozva gyakran drasztikusan könnyebbek vagy nehezebbek egymáshoz viszonyítva, ami ebben a formában vérlázító.
Hangok, zene: Mivel alacsony költségvetésű játékról beszélünk, ne várjunk nívós szinkronszínészeket vagy azonnal magukkal ragadó hangeffekteket. Ami van hang és zene, az alapvetően a jó kategóriába sorolható, de azért kellett volna némi kreativitás és minőségi növekedés ezen a téren is ahhoz, hogy kiváló legyen az osztályzat.
Összegzés: Túlzás lenne azt állítani, hogy óriási csalódás lett a Double Fine Productions legújabb alkotása, de azért messze nem is hozta azt a színvonalat, amit néhány emlékezetes alkotásuk után vártunk tőlük. A RAD alapötlete egyenesen kiváló, de ezzel a logikátlan, átgondolatlan és semmitmondó játékmenettel sajnos csak egy teljesen átlagos alkotás született belőle, amelyet néhány DLC-vel még helyre lehet pofozni, de ebben az állapotában nem valószínű, hogy sokaknak maradandó élményt okoz majd.
Fejlesztő: Double Fine Productions
Honlap
Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core i5-2400 3,1 GHz-es vagy AMD FX-8350 processzor, Nvidia GeForce GTX 780 vagy ATI Radeon RX 470 grafikus kártya, 4 GB RAM, 6 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Core i5-4570 3,2 GHz-es vagy AMD Ryzen R5 1400 processzor, Nvidia GeForce GTX 980 vagy ATI Radeon RX Vega 64 Nano grafikus kártya, 8 GB RAM, 6 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: Diablo, Torchlight
Kategória: roguelike akció-RPG
A Psychonauts alkotói újabb különleges videojátékkal szerették volna megmutatni, hogy ki a legény a gáton, de a RAD sajnos messze nem sikerült olyan jól, mint ahogyan azt az előzetesek alapján sokan várták. Játéktesztünkből máris kiderül, hogy miért!
Ha újító megoldásokról van szó, a Double Fine Productions csapata már évek óta igyekszik rendszeres időközönként meglepni minket a legkülönfélébb videojátékokkal, melyek azt a célt szolgálják, hogy valami újdonságot hozzanak egy-egy műfajba. A Tim Schafer által vezetett amerikai brigádnak így rengeteg jó húzása volt már korábban, hiszen a nevükhöz köthető a kalandjátékosok körében nagy népszerűségnek örvendő Broken Age, a 3D platformerek világában utat mutató Psychonauts, de a heavy metal műfaj kedvelőinek szánt Brütal Legend sem hagyható ki a sorból. A kiválóan sikerült videojátékok mellett azonban néha sajnos előfordul, hogy a csapat kreativitása csorbát szenved, és nem sikerül elvárható színvonalat szállítani. Sajnos valami ilyesmi történt most a RAD esetében is, amivel a fejlesztők az izometrikus nézetből átélhető akció-szerepjátékok stílusát szerették volna megreformálni.
Dacára azonban a határozott terveknek és az elszántságnak, a RAD végül csődöt mondott ezzel a küldetéssel, mégpedig nem véletlenül, hiszen a játék ebben a formájában egyáltalán nem működőképes. Ne szaladjunk azonban ennyire előre, hiszen ennek a kijelentésnek a magyarázatához elengedhetetlen lesz, hogy megismerjük a kapcsolódó koncepciót, illetve a játékmenet alapjait!
A Double Fine újdonsága ugyanis egy posztapokaliptikus világot fest le előttünk, melyben az egykori civilizációnak csak a nyomai ismerhetők fel, és bár az emberiség jelentős része kipusztult, a maroknyi túlélők megpróbálnak érvényesülni a biztonságot nyújtó menedékek magas falain túl. Egy ilyen túlélőt személyesíthetünk meg mi magunk is a játékban – lehetünk átlagos tinik, vad punkok, de akár öregasszonyok is –, azonban választásunk sem a sztorit, sem hősünk képességeit nem befolyásolja majd.
Egyrészt ugyanis a történet ennyiben kimerül, nincs tovább, a cselekmény szerint csak annyi lesz a dolgunk, hogy folyamatosan kimerészkedjünk a külvilágba, és ott a mutánsok legyűrésével minél több dolgot beszerezzünk menedékünk számára, illetve megpróbáljuk újra zölddé varázsolni a tájat. Másrészt ugyanakkor a készítők lusták voltak hősöket, illetve kasztokat alkotni, ami sokaknak rögtön elveheti a kedvét a tartósabb próbálkozástól, hiszen egészen röhejes, hogy minden karakternél baseballütő van, és ugyanolyan mutációkat szenvedhetnek el, hovatovább ugyanolyan tulajdonságokra képesek. Ezekhez pedig jobb, ha hozzászokunk, hiszen bár eljuthatunk magasabb szintekre is a játékban, azonban egyáltalán nem ez lesz a jellemző, aminek az oka leginkább a brutális nehézségben keresendő.
Pontosabban sokkal inkább a kiszámíthatatlanságban! Minden egyes kimerészkedésünk ugyanis egy véletlenszerűen generált pályára vezet el minket, ahol az lesz a feladatunk, hogy a mutánsok legyűrése mellett gyűjtsük a kazettákat és a floppylemezeket – előbbiek gyógyitalok és egyebek vásárlására, utóbbiak kincsesládák nyitására szolgálnak –, de fel kell ébresztenünk két energiaadó Őrzőt is annak érdekében, hogy megnyissák a továbbjutáshoz szükséges kaput.
Ezek mögött rendszerint több főellenfélen kell átverekednünk magunkat az adott szint teljesítéséhez, illetve a következő megnyitásához. Ez ebben a formában még működőképes is lehetne, csakhogy maximálisan a szerencsénken múlik majd, hogy az adott helyszínen mennyire lesz nehéz dolgunk, ezáltal lehet, hogy kapunk két ellenfelet és egy gyenge bosst, valamint lootban gazdag környéket, de az sem kizárt, hogy nulla loot és ellenfelek egész hordái mellett kell teljesítenünk az egészet.
Helyzetünket pedig tovább nehezíti, hogy mindössze három életünk van – ami gyakorlatilag inkább hat –, melyek elvesztésekor visszakerülünk a kezdőterületre, méghozzá az addigi eredményeink eltűnésének terhével, vagyis minden egyes indításkor teljesen elölről kezdhetjük az egész kalandot. Ez a kiszámíthatatlan nehézség mellett kifejezetten frusztráló – pláne, hogy többjátékosos mód nincs, és még a napi kihívások is erre a rendszerre épülnek –, de a karakterünkre aggatható mutációk sem tesznek hozzá túl sokat a dologhoz, legalábbis néhány ritkán látható kivételtől eltekintve.
Miközben ugyanis azon fáradozunk, hogy ismét virágba boruljon a táj, és megszerezzük a szükséges használati tárgyakat, a RAD keretein belül van egy evolúciós rendszer is, ezáltal megfelelő számú ellenfél elpusztítása után kapunk egy totál felesleges fő mutációt – lehetnek szárnyak, tűzlabdák, méregfelhő, de akár egy lerakható robbanó lény is –, melyek mellé passzív mutációk társulhatnak. Ezeket általában az adott pálya föld alatti, sokszor elrejtett helyszínein szerezhetjük be magunknak, és a legkülönfélébb passzív skilleket adják hozzá hősünkhöz.
Nagy kár, hogy hiába lesz belőlünk brutális mutáns, irányított karakterünk valójában megmarad ugyanúgy egy baseballütővel hadonászó senkinek, tehát magasabb szinteken sem érezzük, hogy van esélyünk a nagyobb ellenfelekkel szemben, esetleg könnyebb lenne a dolgunk egy extra miatt, mert gyakorlatilag mindegyik felesleges. Ez pedig sajnos a fejlődés esetén is komoly problémát jelent, így a játékmenet és a tartalom a véletlenszerűen generált megoldások ellenére sajnos meglepően gyorsan kifullad.
Grafika:
A megjelenés tekintetében a RAD egészen sajátosnak tekinthető, a játékmenethez hasonlóan a nyolcvanas évek árkád világát idézi fel előttünk, méghozzá enyhén modern cell-shaded hatással, meglepően színes megoldásokkal. További pozitívum, hogy nincs túl nagy követelménye az alkotásnak, tehát akár többéves konfigurációkon is kényelmesen tudjuk futtatni különösebb nehézség nélkül.Kezelőfelület, irányíthatóság:
Bár a hasonszőrű akció-szerepjátékoknál kifejezetten ritkán szokott probléma lenni az irányítással, azonban a RAD esetében sajnos még ezt is sikerült egy kicsit elrontani. Bár a kezelőfelület alapvetően átlátható és könnyed lett, de a konkrét irányítás sokszor elég problémás, nehéz célozni, gyakran pedig még a karakter terelgetése is nagyon finom mozdulatokat követel tőlünk, ha nem akarunk vele a szakadék mélyére zuhanni, ami mínusz egy életet jelent.Játszhatóság:
Meglehetősen hiányos a tartalom terén a játék, sőt mi több, rengeteg átgondolatlan elem is megtalálható benne, így például a folyamatosan elölről kezdődő élmények miatt sokan el sem jutnak majd olyan mélységekig, ahol a RAD megmutatná egy kicsit alaposabban, hogy mit tud. Hiányzik mindemellett a többjátékosos mód, különösen a kooperatív lehetőség, de az egész játékmenet logikája is annyira átgondolatlan, hogy gyakran megfogalmazódott bennünk a kérdés: vajon tényleg Tim Schafer keze is benne volt ebben?Intelligencia, nehézség:
A mesterséges intelligencia lényegében sem a kisebb, sem a nagyobb ellenfeleknél nem kap különösen fontos szerepet, nincs taktikázás, nincs meglepetés, csak folyamatos agresszió és támadás. Helyzetünket tovább rontja, hogy a nehézség is kiszámíthatatlan. A véletlenszerűen generált pályák ugyanis egymás után próbálkozva gyakran drasztikusan könnyebbek vagy nehezebbek egymáshoz viszonyítva, ami ebben a formában vérlázító.Hangok, zene:
Mivel alacsony költségvetésű játékról beszélünk, ne várjunk nívós szinkronszínészeket vagy azonnal magukkal ragadó hangeffekteket. Ami van hang és zene, az alapvetően a jó kategóriába sorolható, de azért kellett volna némi kreativitás és minőségi növekedés ezen a téren is ahhoz, hogy kiváló legyen az osztályzat.Összegzés:
Túlzás lenne azt állítani, hogy óriási csalódás lett a Double Fine Productions legújabb alkotása, de azért messze nem is hozta azt a színvonalat, amit néhány emlékezetes alkotásuk után vártunk tőlük. A RAD alapötlete egyenesen kiváló, de ezzel a logikátlan, átgondolatlan és semmitmondó játékmenettel sajnos csak egy teljesen átlagos alkotás született belőle, amelyet néhány DLC-vel még helyre lehet pofozni, de ebben az állapotában nem valószínű, hogy sokaknak maradandó élményt okoz majd.