SG.hu
We Happy Few
Kiadó: Gearbox Software
Fejlesztő: Compulsion Games
Honlap
Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core 2 Duo E7400 2,8 GHz-es vagy AMD Phenom 8450 Triple-Core processzor, Nvidia GeForce GTX 280 vagy ATI Radeon HD 6750 grafikus kártya, 4 GB RAM, 8 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Core 2 Quad Q9300 2,5 GHz-es vagy AMD Phenom II X4 820 processzor, Nvidia GeForce GTX 470 vagy ATI Radeon HD 6870 grafikus kártya, 8 GB RAM, 8 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: BioShock Infinite
Kategória: FPS
A We Happy Few története az utóbbi évek egyik legígéretesebb független fejlesztésű videojátékaként indult, azonban hiába húzódtak el a munkálatok, a végeredmény valamiért nem állt össze kerek egésszé a megjelenésre. Így született meg minden idők egyik legkülönlegesebb videojátéka, mely mégis képes volt némileg csalódást okozni, tesztünkből pedig kiderítheted, hogy miért!
A kanadai Compulsion Games nevét az egész világ megismerte 2013-ban, amikor a stúdió előrukkolt Contrast című első művével, mely egy rendkívül egyedi ötleteken alapuló platformerként mégsem tudta beváltani a hozzá fűzött reményeket. A végeredmény tökéletesen megmutatta, hogy bár a kreatív ötletek nagyon fontosak, ha viszont nem tartozik hozzájuk megfelelő szaktudás, hovatovább nincs idő a játékelemek kidolgozására, akkor az egész gyakorlatilag semmit sem ér.
Ezek után reménykedtünk benne, hogy második nekifutásra a csapat tanul a hibáiból, hiszen a We Happy Few címmel még 2015-ben bemutatott alkotásuk minden elemében egyedinek tűnt, hovatovább sokan a BioShock Infinite soha el nem készült, sokkal őrültebb kistestvéreként kezdték el emlegetni. Nem véletlenül, hiszen a hasonlóság több szempontból is tetten érhető, azonban hiába formálódott éveken át a játék, hiába volt elérhető korai hozzáférésben, a végeredmény annak ellenére is felemásra sikerült, hogy a Gearbox karolta fel kiadóként a projektet.
Márpedig a Compulsion Games érezhetően jobban próbálkozott most, mint legutóbb, de mintha nem lett volna elegendő idejük arra, hogy ötleteiket alaposan kidolgozzák. Ott van tökéletes példának a történet, mely egy elképesztően egyedi világra épül. Utóbbi kidolgozása talán az egyetlen, amire nem panaszkodhatunk, hiszen a cselekmény egészen a második világháborúig nyúlik vissza, ahol a történelemkönyvekből ismert eseményekkel szemben az Egyesült Államok kimaradt a harcokból, ez pedig a Harmadik Birodalom totális győzelméhez vezetett. Hitler eredeti terveinek megfelelően tehát a nácik lerohanták a mai Egyesült Királyságot, a gyermekeket pedig ismeretlen okokból Németországba szállították. Utóbbi nagyobb veszteség volt a lakosságnak, mint bármi más, sokan belebetegedtek a történtekbe, így Wellington Wells szigetének elszigetelt lakossága is, akik valami hatásos alternatívát kerestek arra, hogy elfelejtsék az egészet. Ez az alternatíva lett a Joy, egy felfoghatatlanul erős drog, mely képes arra, hogy hallucinogén állapotban tartsa használóját, ezáltal egy elképzelt valóságot erőltetve a komplett társadalomra.
Nagyjából eddig nevezhető kidolgozottnak és érthetőnek a sztori, mely rengeteg kérdést vet fel, de hiába élhetjük át az egészet akár három karakter szemszögéből is, hiába találhatunk a szabadon bejárható, részben véletlenszerűen generált világban rengeteg feljegyzést és egyebeket, nem kerülünk közelebb a történtekhez. Ez alighanem a We Happy Few egyik legnagyobb hiányossága, hiszen hiába szeretnénk többet megtudni a lakosságról, a Joy hatásairól, vagy az egykori tragédiákról, mindhárom szereplő csak tyúklépésekkel visz közelebb minket ahhoz, hogy egy teljes és átfogó képünk legyen az eseményekről, melyek a hatvanas évek Britanniájának ugyanúgy görbe tükröt állítanak, mint a mai társadalomnak.
A játékban elsőként Arthur Hastings felett vehetjük át az irányítást, aki cenzorként egy újságcikk ellenőrzése során ébred öntudatára, és dobja el magától a drogot, ezzel ráeszmélve, hogy az addig szépnek és gyönyörűnek látott világ gyakorlatilag egy gusztustalan romhalmaz. Bár ideig-óráig megpróbál szimulálni, bukása után azonban üldözötté válik, és egyetlen reménye, hogy eljusson a vasútállomásra, ahonnan kimenekülhet a szigetről. A második karakter Ollie Starkey lesz, akit először Arthur barátjaként és volt szomszédjaként ismerhetünk meg. Az eredetileg Skóciából származó veterán katona meglepően erős lesz majd a küzdelmekben, éppen ezért eszébe sem jut menekülni, inkább úgy határoz, hogy legyőzi a városát irányító hadsereget, hogy visszaadja a lakók emlékeit.
A sorban a harmadik irányítható karakter története mindközül talán a legizgalmasabb, Sally Boyle ugyanis egyrészt női szereplő lesz, másrészt egy rendkívül tehetséges kémikus, aki megpróbál egy olyan új drogot feltalálni, mely mellékhatások nélkül lehetne alternatíva a Joyra. Emiatt azonban csakhamar közellenséggé válik, helyzetét pedig tovább rontja, hogy az egyetlen nő, aki az elmúlt 15 évben gyermeket szült a szigeten, mely szigorúan tilos volt. A három szereplő bár szöges ellentéte egymásnak – mind a játékstílus, mind a képességek tekintetében –, ugyanakkor történetük meglepően ügyesen össze lett fonva, de dacára a 20-25 órás játékidőnek, egyikükhöz sem kerülünk igazán közel.
A játékmenet terén a We Happy Few nagyon vegyes érzéseket kelthet az emberben, hiszen tele van jó ötletekkel, de a legtöbb sajnos kidolgozatlan vagy félkész formában bukkan fel, ezért hiába szeretnénk jól szórakozni, alapvető problémák húzzák keresztül a számításainkat. Kezdjük ott, hogy minden feladatunk ötlettelen, rendszerint a beszivárgásra, a lopásra vagy valakinek a likvidálására épül fel, ami nyilván nem lenne probléma, ha mellé olyan izgalmak várnának ránk, mint például a Dishonored 2-ben, amivel szintén rokoníthatjuk néhány helyen a játékot. Kezdjük például rögtön azzal, hogy a harcrendszer nemcsak kidolgozatlan, hanem ügyetlen összhatást is kelt.
Bár sokszor láttunk már korábban állóképességen alapuló szisztémát, itt valamiért inkább frusztráló, hogy minden ütés vagy mozdulat után figyelni kell rá, miközben az ellenfél folyamatosan támad. Sőt mi több, ha mindez nem lenne elég, még a fegyvereink is használódnak, ha pedig gyógyulni szeretnénk, először ki kell menekülnünk a csata hevéből, amire nem minden esetben lesz lehetőségünk, tehát ha felkészületlenül ér minket egy összecsapás, az elhalálozás szinte garantált. A harcrendszer esetlensége akkor mutatkozik meg a leginkább, amikor többen támadnak ránk egyszerre, hiszen ilyenkor átláthatatlanná, sőt túlontúl egyoldalúvá válik a küzdelem az ellenfelek javára.
Bár hősünket folyamatosan fejleszthetjük, és vannak igazán hatásos képességei, összességében azonban a szerepjátékos elemek totálisan feleslegesek, sőt mi több, személy szerint a craftrendszernek sem láttam különösebb értelmét. Az ugyanis egy dolog, hogy még az utolsó koszos játék babát és gémkapcsot is összeszedhetjük a pályákon, azonban néhány dolgot leszámítva senki sem használja majd a tárgyalkotást, ergo az egészségügyi csomagok véletlenszerű adagolásával rengeteg felesleges munkát megspóroltak volna maguknak a fejlesztők.
Ezt pedig beleölhették volna a harcrendszerbe, amivel szerencsére sokszor nem kell szenvednünk, ha nem akarunk, mert gyakran lopakodással vagy más alternatívákkal is megoldhatunk feladatokat. Érdemes mielőbb elsajátítani például a csendes gyilkolás lehetőségét, hiszen a bugyuta ellenfelek minden esetben tálcán kínálják fel magukat arra, hogy megfojtsuk őket, de sokszor az is nagyszerű megoldás, ha egyszerűen elkerüljük a katonákat a pályákon megtalálható számtalan alternatív útvonal használatával. Ezek egyébiránt akkor is jól jönnek, ha valamiért kiszúr minket a lakosság – például egy faluban járkálva –, hiszen bár el is rohanhatunk előlük, azonban egy alagútba bemászva, egy kukába elbújva, vagy egy padra ülve, újsággal a fejünk előtt simán lerázhatjuk üldözőinket. Ez természetesen a mesterséges intelligenciát minősíti, melynek hiányosságai a küzdelmek során szintén negatívumként mutatkoznak majd.
Természetesen egy sor más kellemetlenséget fel tudnánk még sorolni az egyébként végtelenül bugos programból, így soha nem láttunk még olyan sok felesleges túlélőelemet, mint itt, hiszen mind az alvás, mind az evés, az ivás és más egyéb dolog teljesen lényegtelen teendőnek tekinthető. Pláne annak fényében, hogy van gyorsutazás, ha tehát valami probléma van, csak teleportálunk az egyik bunkerünkbe, és máris megoldódott a gondunk. Egyetlen izgalmas játékelem ezen a téren a Joy használata, illetve annak egyensúlyban tartása, hiszen néha elengedhetetlen lesz a beolvadás miatt nekünk is bevenni a piros tablettát, de nem szabad túlzásba vinnünk, ellenkező esetben újra függővé válunk, noha ehhez azért extrém módon kell űzni a pirulakapkodást.
Grafika:
Még nagyobb probléma, hogy a játékmenet mellett a megjelenés terén is egészen felemás hatást kelt a We Happy Few. A lefestett világ és a megteremtett hangulat ugyan hamar magával tudja ragadni az embert, azonban mintha minden pályát más grafikus motor hajtana. Míg az egyik helyszínen egyszerűen élmény nézelődni, a másikon kopottas hatást kelt az egész, méghozzá minősíthetetlen animációk és felesleges elmosódások társaságában. Bármerre is járunk, folyamatosan belebotlunk grafikai bugokba, még a zárt helyeken is rendszeres a képfrissítés belassulása, de akadnak gondok a nyitott részek betöltöttségével és kidolgozottságával is. Optimalizálatlannak azért nem neveznénk a végeredményt, hiszen a gépigény tökéletesen lefedi a teljesítményt, az akadozások és lassulások pedig erős konfiguráción is jelentkeznek, tehát ezt inkább programozási hiányosságnak tudhatjuk be.
Kezelőfelület, irányíthatóság:
A kezelőfelülettel összességében nincs baj a játékban, bár a képernyő egy kicsit túlbonyolított, és a menü sem mindig teljesen egyértelmű, de komoly problémát nem lehetne kiemelni, ami igaz az általános irányításra is. Ez persze nem meglepő, hiszen a We Happy Few alapvetően egy FPS, vagyis belső nézetből élhetjük át a kalandokat, ebben a műfajban pedig az irányítást nehéz elrontani.
Játszhatóság: Az alkotás kizárólag egyjátékosos élményekre épít, nincs benne sem kompetitív, sem kooperatív többjátékosos élmény, és bár a sztoriból kihozhatunk akár 20 órát, de a tartalom ennek ellenére is egyenlő a nullával. Olyannyira, hogy dacára a jó alapoknak, a történet kidolgozatlan, a játékelemek egy kaptafára épülnek, a küldetések pedig unalmasak, tehát hiába a sok lehetőség, ha minden a befejezettlenségtől szenved.
Intelligencia, nehézség:
Ezen a téren alig érdemel pontot a játék, mert a mesterséges intelligencia például kritikán alulira sikeredett, az ellenfelek úgy viselkednek, mintha se fülük, se szemük nem lenne, ezáltal amint leguggolunk lopakodó üzemmódba, gyakran még szemből is megközelíthetjük őket, hogy csendesen megszorongassuk a nyakukat. Hiába van egyszerre több ellenfél a pályán, általában nem tudnak egymásról, nem érdekli őket, ha elesett bajtársat látnak a földön fekve, miközben a tömeges összecsapások során olyan agresszívak, hogy kettőnél többet szinte lehetetlen élve legyőzni. Emiatt a nehézségi szint is gyakran hullámzónak tekinthető, érezhetően kiegyensúlyozatlan az egész.
Hangok, zene:
Bár a zenék felejthetőek, határozottan nem tudtak mit kezdeni a szerzők ezzel a furcsa világgal, ellenben a szinkronmunkát érdemes kiemelni a sorból, mert meglepően profira sikeredett. Nemcsak főhőseink, hanem a legjelentéktelenebb szereplők is maximális beleéléssel adják elő monológjaikat, ami sokat hozzátesz ahhoz, hogy odaképzeljük magunkat a történetbe.
Összegzés: Mindent összegezve a We Happy Few az év egyik legnagyobb csalódása lett. Nem egy rossz játék, sőt olyan hihetetlen egyediséggel rendelkezik, hogy élmény ránézni, azonban dacára a jó ötleteknek és a páratlan körítésnek, szinte minden elemében kidolgozatlan, sok esetben félkész hatást kelt. Korai hozzáférésben ezt még elnéztük volna neki, azonban a kanadai fejlesztők ezt már végleges változatnak tekintik annak ellenére is, hogy ebben a formájában rengeteg hiányossággal rendelkezik. Kár érte, mert egyébként óriási sikert arathatott volna!
Fejlesztő: Compulsion Games
Honlap
Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core 2 Duo E7400 2,8 GHz-es vagy AMD Phenom 8450 Triple-Core processzor, Nvidia GeForce GTX 280 vagy ATI Radeon HD 6750 grafikus kártya, 4 GB RAM, 8 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Core 2 Quad Q9300 2,5 GHz-es vagy AMD Phenom II X4 820 processzor, Nvidia GeForce GTX 470 vagy ATI Radeon HD 6870 grafikus kártya, 8 GB RAM, 8 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: BioShock Infinite
Kategória: FPS
A We Happy Few története az utóbbi évek egyik legígéretesebb független fejlesztésű videojátékaként indult, azonban hiába húzódtak el a munkálatok, a végeredmény valamiért nem állt össze kerek egésszé a megjelenésre. Így született meg minden idők egyik legkülönlegesebb videojátéka, mely mégis képes volt némileg csalódást okozni, tesztünkből pedig kiderítheted, hogy miért!
A kanadai Compulsion Games nevét az egész világ megismerte 2013-ban, amikor a stúdió előrukkolt Contrast című első művével, mely egy rendkívül egyedi ötleteken alapuló platformerként mégsem tudta beváltani a hozzá fűzött reményeket. A végeredmény tökéletesen megmutatta, hogy bár a kreatív ötletek nagyon fontosak, ha viszont nem tartozik hozzájuk megfelelő szaktudás, hovatovább nincs idő a játékelemek kidolgozására, akkor az egész gyakorlatilag semmit sem ér.
Ezek után reménykedtünk benne, hogy második nekifutásra a csapat tanul a hibáiból, hiszen a We Happy Few címmel még 2015-ben bemutatott alkotásuk minden elemében egyedinek tűnt, hovatovább sokan a BioShock Infinite soha el nem készült, sokkal őrültebb kistestvéreként kezdték el emlegetni. Nem véletlenül, hiszen a hasonlóság több szempontból is tetten érhető, azonban hiába formálódott éveken át a játék, hiába volt elérhető korai hozzáférésben, a végeredmény annak ellenére is felemásra sikerült, hogy a Gearbox karolta fel kiadóként a projektet.
Márpedig a Compulsion Games érezhetően jobban próbálkozott most, mint legutóbb, de mintha nem lett volna elegendő idejük arra, hogy ötleteiket alaposan kidolgozzák. Ott van tökéletes példának a történet, mely egy elképesztően egyedi világra épül. Utóbbi kidolgozása talán az egyetlen, amire nem panaszkodhatunk, hiszen a cselekmény egészen a második világháborúig nyúlik vissza, ahol a történelemkönyvekből ismert eseményekkel szemben az Egyesült Államok kimaradt a harcokból, ez pedig a Harmadik Birodalom totális győzelméhez vezetett. Hitler eredeti terveinek megfelelően tehát a nácik lerohanták a mai Egyesült Királyságot, a gyermekeket pedig ismeretlen okokból Németországba szállították. Utóbbi nagyobb veszteség volt a lakosságnak, mint bármi más, sokan belebetegedtek a történtekbe, így Wellington Wells szigetének elszigetelt lakossága is, akik valami hatásos alternatívát kerestek arra, hogy elfelejtsék az egészet. Ez az alternatíva lett a Joy, egy felfoghatatlanul erős drog, mely képes arra, hogy hallucinogén állapotban tartsa használóját, ezáltal egy elképzelt valóságot erőltetve a komplett társadalomra.
Nagyjából eddig nevezhető kidolgozottnak és érthetőnek a sztori, mely rengeteg kérdést vet fel, de hiába élhetjük át az egészet akár három karakter szemszögéből is, hiába találhatunk a szabadon bejárható, részben véletlenszerűen generált világban rengeteg feljegyzést és egyebeket, nem kerülünk közelebb a történtekhez. Ez alighanem a We Happy Few egyik legnagyobb hiányossága, hiszen hiába szeretnénk többet megtudni a lakosságról, a Joy hatásairól, vagy az egykori tragédiákról, mindhárom szereplő csak tyúklépésekkel visz közelebb minket ahhoz, hogy egy teljes és átfogó képünk legyen az eseményekről, melyek a hatvanas évek Britanniájának ugyanúgy görbe tükröt állítanak, mint a mai társadalomnak.
A játékban elsőként Arthur Hastings felett vehetjük át az irányítást, aki cenzorként egy újságcikk ellenőrzése során ébred öntudatára, és dobja el magától a drogot, ezzel ráeszmélve, hogy az addig szépnek és gyönyörűnek látott világ gyakorlatilag egy gusztustalan romhalmaz. Bár ideig-óráig megpróbál szimulálni, bukása után azonban üldözötté válik, és egyetlen reménye, hogy eljusson a vasútállomásra, ahonnan kimenekülhet a szigetről. A második karakter Ollie Starkey lesz, akit először Arthur barátjaként és volt szomszédjaként ismerhetünk meg. Az eredetileg Skóciából származó veterán katona meglepően erős lesz majd a küzdelmekben, éppen ezért eszébe sem jut menekülni, inkább úgy határoz, hogy legyőzi a városát irányító hadsereget, hogy visszaadja a lakók emlékeit.
A sorban a harmadik irányítható karakter története mindközül talán a legizgalmasabb, Sally Boyle ugyanis egyrészt női szereplő lesz, másrészt egy rendkívül tehetséges kémikus, aki megpróbál egy olyan új drogot feltalálni, mely mellékhatások nélkül lehetne alternatíva a Joyra. Emiatt azonban csakhamar közellenséggé válik, helyzetét pedig tovább rontja, hogy az egyetlen nő, aki az elmúlt 15 évben gyermeket szült a szigeten, mely szigorúan tilos volt. A három szereplő bár szöges ellentéte egymásnak – mind a játékstílus, mind a képességek tekintetében –, ugyanakkor történetük meglepően ügyesen össze lett fonva, de dacára a 20-25 órás játékidőnek, egyikükhöz sem kerülünk igazán közel.
A játékmenet terén a We Happy Few nagyon vegyes érzéseket kelthet az emberben, hiszen tele van jó ötletekkel, de a legtöbb sajnos kidolgozatlan vagy félkész formában bukkan fel, ezért hiába szeretnénk jól szórakozni, alapvető problémák húzzák keresztül a számításainkat. Kezdjük ott, hogy minden feladatunk ötlettelen, rendszerint a beszivárgásra, a lopásra vagy valakinek a likvidálására épül fel, ami nyilván nem lenne probléma, ha mellé olyan izgalmak várnának ránk, mint például a Dishonored 2-ben, amivel szintén rokoníthatjuk néhány helyen a játékot. Kezdjük például rögtön azzal, hogy a harcrendszer nemcsak kidolgozatlan, hanem ügyetlen összhatást is kelt.
Bár sokszor láttunk már korábban állóképességen alapuló szisztémát, itt valamiért inkább frusztráló, hogy minden ütés vagy mozdulat után figyelni kell rá, miközben az ellenfél folyamatosan támad. Sőt mi több, ha mindez nem lenne elég, még a fegyvereink is használódnak, ha pedig gyógyulni szeretnénk, először ki kell menekülnünk a csata hevéből, amire nem minden esetben lesz lehetőségünk, tehát ha felkészületlenül ér minket egy összecsapás, az elhalálozás szinte garantált. A harcrendszer esetlensége akkor mutatkozik meg a leginkább, amikor többen támadnak ránk egyszerre, hiszen ilyenkor átláthatatlanná, sőt túlontúl egyoldalúvá válik a küzdelem az ellenfelek javára.
Bár hősünket folyamatosan fejleszthetjük, és vannak igazán hatásos képességei, összességében azonban a szerepjátékos elemek totálisan feleslegesek, sőt mi több, személy szerint a craftrendszernek sem láttam különösebb értelmét. Az ugyanis egy dolog, hogy még az utolsó koszos játék babát és gémkapcsot is összeszedhetjük a pályákon, azonban néhány dolgot leszámítva senki sem használja majd a tárgyalkotást, ergo az egészségügyi csomagok véletlenszerű adagolásával rengeteg felesleges munkát megspóroltak volna maguknak a fejlesztők.
Ezt pedig beleölhették volna a harcrendszerbe, amivel szerencsére sokszor nem kell szenvednünk, ha nem akarunk, mert gyakran lopakodással vagy más alternatívákkal is megoldhatunk feladatokat. Érdemes mielőbb elsajátítani például a csendes gyilkolás lehetőségét, hiszen a bugyuta ellenfelek minden esetben tálcán kínálják fel magukat arra, hogy megfojtsuk őket, de sokszor az is nagyszerű megoldás, ha egyszerűen elkerüljük a katonákat a pályákon megtalálható számtalan alternatív útvonal használatával. Ezek egyébiránt akkor is jól jönnek, ha valamiért kiszúr minket a lakosság – például egy faluban járkálva –, hiszen bár el is rohanhatunk előlük, azonban egy alagútba bemászva, egy kukába elbújva, vagy egy padra ülve, újsággal a fejünk előtt simán lerázhatjuk üldözőinket. Ez természetesen a mesterséges intelligenciát minősíti, melynek hiányosságai a küzdelmek során szintén negatívumként mutatkoznak majd.
Természetesen egy sor más kellemetlenséget fel tudnánk még sorolni az egyébként végtelenül bugos programból, így soha nem láttunk még olyan sok felesleges túlélőelemet, mint itt, hiszen mind az alvás, mind az evés, az ivás és más egyéb dolog teljesen lényegtelen teendőnek tekinthető. Pláne annak fényében, hogy van gyorsutazás, ha tehát valami probléma van, csak teleportálunk az egyik bunkerünkbe, és máris megoldódott a gondunk. Egyetlen izgalmas játékelem ezen a téren a Joy használata, illetve annak egyensúlyban tartása, hiszen néha elengedhetetlen lesz a beolvadás miatt nekünk is bevenni a piros tablettát, de nem szabad túlzásba vinnünk, ellenkező esetben újra függővé válunk, noha ehhez azért extrém módon kell űzni a pirulakapkodást.
Grafika:
Még nagyobb probléma, hogy a játékmenet mellett a megjelenés terén is egészen felemás hatást kelt a We Happy Few. A lefestett világ és a megteremtett hangulat ugyan hamar magával tudja ragadni az embert, azonban mintha minden pályát más grafikus motor hajtana. Míg az egyik helyszínen egyszerűen élmény nézelődni, a másikon kopottas hatást kelt az egész, méghozzá minősíthetetlen animációk és felesleges elmosódások társaságában. Bármerre is járunk, folyamatosan belebotlunk grafikai bugokba, még a zárt helyeken is rendszeres a képfrissítés belassulása, de akadnak gondok a nyitott részek betöltöttségével és kidolgozottságával is. Optimalizálatlannak azért nem neveznénk a végeredményt, hiszen a gépigény tökéletesen lefedi a teljesítményt, az akadozások és lassulások pedig erős konfiguráción is jelentkeznek, tehát ezt inkább programozási hiányosságnak tudhatjuk be.Kezelőfelület, irányíthatóság:
A kezelőfelülettel összességében nincs baj a játékban, bár a képernyő egy kicsit túlbonyolított, és a menü sem mindig teljesen egyértelmű, de komoly problémát nem lehetne kiemelni, ami igaz az általános irányításra is. Ez persze nem meglepő, hiszen a We Happy Few alapvetően egy FPS, vagyis belső nézetből élhetjük át a kalandokat, ebben a műfajban pedig az irányítást nehéz elrontani.Játszhatóság:
Az alkotás kizárólag egyjátékosos élményekre épít, nincs benne sem kompetitív, sem kooperatív többjátékosos élmény, és bár a sztoriból kihozhatunk akár 20 órát, de a tartalom ennek ellenére is egyenlő a nullával. Olyannyira, hogy dacára a jó alapoknak, a történet kidolgozatlan, a játékelemek egy kaptafára épülnek, a küldetések pedig unalmasak, tehát hiába a sok lehetőség, ha minden a befejezettlenségtől szenved.Intelligencia, nehézség:
Ezen a téren alig érdemel pontot a játék, mert a mesterséges intelligencia például kritikán alulira sikeredett, az ellenfelek úgy viselkednek, mintha se fülük, se szemük nem lenne, ezáltal amint leguggolunk lopakodó üzemmódba, gyakran még szemből is megközelíthetjük őket, hogy csendesen megszorongassuk a nyakukat. Hiába van egyszerre több ellenfél a pályán, általában nem tudnak egymásról, nem érdekli őket, ha elesett bajtársat látnak a földön fekve, miközben a tömeges összecsapások során olyan agresszívak, hogy kettőnél többet szinte lehetetlen élve legyőzni. Emiatt a nehézségi szint is gyakran hullámzónak tekinthető, érezhetően kiegyensúlyozatlan az egész.Hangok, zene:
Bár a zenék felejthetőek, határozottan nem tudtak mit kezdeni a szerzők ezzel a furcsa világgal, ellenben a szinkronmunkát érdemes kiemelni a sorból, mert meglepően profira sikeredett. Nemcsak főhőseink, hanem a legjelentéktelenebb szereplők is maximális beleéléssel adják elő monológjaikat, ami sokat hozzátesz ahhoz, hogy odaképzeljük magunkat a történetbe.Összegzés:
Mindent összegezve a We Happy Few az év egyik legnagyobb csalódása lett. Nem egy rossz játék, sőt olyan hihetetlen egyediséggel rendelkezik, hogy élmény ránézni, azonban dacára a jó ötleteknek és a páratlan körítésnek, szinte minden elemében kidolgozatlan, sok esetben félkész hatást kelt. Korai hozzáférésben ezt még elnéztük volna neki, azonban a kanadai fejlesztők ezt már végleges változatnak tekintik annak ellenére is, hogy ebben a formájában rengeteg hiányossággal rendelkezik. Kár érte, mert egyébként óriási sikert arathatott volna!