SG.hu
Szörnyek és szerelmek - Nagy szavak, kevés tartalom
A fantasy műfajt kedvelő ínyenceknek való ez a gyönyörű és bizarr felnőttmese, mely a Cannes-i fesztivál esélyesei közé jutott, de nálunk csak most került a mozikba.
Hogy tetszett a Szörnyek és szerelmek?
Matteo Garrone első angol nyelvű filmje még 2015-ben jelent meg, majd a 2016-os Cannes-i fesztivál esélyesei közé jutott. Alapja a 17. századi Nápolyban élt Giambattista Basile költő, író Pentameron című meséskötete. Ez egymásból burjánzó történetek sorozata, amelyek a mesék mai felfogásához képest gyakran túllépik a gyermekirodalom határait és bővelkednek a bizarr fordulatokban, fekete humorban, túlfűtött szexualitásban és a horrorisztikus elemekben. A rendező ebből a szerteágazó fantáziavilágából választott ki három történetet és szőtt egybe, az egymással párhuzamosan futó történetszálak vezérfonalát az emberi gyarlóság és a bűnös szenvedélyek adják.
Célcsoportja azok a nézők, akik nem elégszenek meg a mindennapi mesékkel, és valami másra vágynak, de azt is elvárják, hogy az általánosan elfogadott keretek azért legyenek tiszteletben tartva. Őket próbálná kiszolgálni a Szörnyek és szerelmek, de az az igazság, hogy ez a szándék legjobb esetben is csak önáltatás. Hiszen hiába úszik a felszínen néhány újszerűbb jelenség, egy-két brutálisabb elem, mert ha egy picit mélyebbre tekintünk, láthatjuk, hogy ugyanazzal az állóvízzel van dolgunk, amellyel már sokszor találkoztunk jó pár alkalommal, és nemigen szeretjük, hiszen sablonos, kiszámítható, és túl van nyújtva.
A Szörnyek és szerelmek kialakítja saját egyedi stílusvilágát. Hoz néhány érdekes fantázialényt, szép színekkel tölti meg a látványvilágot, két tollvonással megírt karaktereit pedig világsztárokkal játszatja el. Ám még Vincent Cassel, Salma Hayek vagy John C. Reilly sem tud mit kezdeni Garrone jeleneteivel, amelyek többsége arra épül, hogy túlsminkelt emberek giccses kosztümökben erőltetetten díszes mondatokkal dobálóznak.
Az érdemeket azért el kell ismerni, így azt leszögezném, hogy jól áll a műnek az enyhén önreflexív hajlam. A rendező maga sem veszi teljesen komolyan alkotását, így a perverzitás, a szexuális felhangú hedonizmus és a helyenként feltűnő óvatos humor jól megfér egymás mellett. Viszont mindez ismételten csak a kicicomázott felszín részét képezi. Az alsóbb rétegekben zajlik a történet: a cselekmény középpontjában egy meg nem nevezett, be nem határolt, vagyis rendkívül lustán megalkotott fantáziavilág áll, amelynek három uralkodója (a terület vélhetően fel van osztva köztük) egymás után az önzőség, a nagyképűség és a vágy csapdájába esik.
Mindez nem hangzik rosszul, és valóban, sok mindent ki lehetett volna hozni a fiktív világba helyezett emberi esendőségből és az elburjánzó tiszteletlenségből, továbbá hatásos társadalomkritika kerekedhetett volna abból, hogy a királyok és királynők saját kicsinyes problémáikkal foglalkoznak ahelyett, hogy alattvalóikra fordítanák figyelmüket és energiáikat. Sajnálatos módon mindez csak a teljesebb filmélményre vágyó néző fejében fogalmazódik meg. A film nem használja ki a lehetőségeit arra, hogy igazán működőképes történetmesélést hozzon létre.
Megelégszik a közösbe bedobált, randomgenerátor által kiköpdösött fantasy elemekkel. Így láthatunk vízisárkányt, indokolatlanul pucér nővé változó óriásdenevért, fekete mágia eredményezte szűznemzést, téglafejű ogrét, meg egy óriásbolhát is a rend kedvéért. Elég lett volna ezek közül egyet kiválasztani, azt pedig háromnegyed órával rövidebb játékidőben (a film százharminc perces) kidolgozni, hogy feszesebb, tartalmasabb filmélmény születhessen.
Mert így, ebben a formában a játékidő felén túl majdhogynem nézhetetlen a produkció. A három történetszálat semmi nem fogja össze, így azonban nincs sok értelme a párhuzamos történetvezetésnek. A Szörnyek és szerelmek fokozatosan válik egyre csapongóbbá, mígnem belezavarodik saját cselekményébe. A fináléra, pontosabban a fináléként tálalt, feszültséget generálni csak az egyik történetvonalon képes utolsó jelenetekre pedig teljesen szétesik.
Célcsoportja azok a nézők, akik nem elégszenek meg a mindennapi mesékkel, és valami másra vágynak, de azt is elvárják, hogy az általánosan elfogadott keretek azért legyenek tiszteletben tartva. Őket próbálná kiszolgálni a Szörnyek és szerelmek, de az az igazság, hogy ez a szándék legjobb esetben is csak önáltatás. Hiszen hiába úszik a felszínen néhány újszerűbb jelenség, egy-két brutálisabb elem, mert ha egy picit mélyebbre tekintünk, láthatjuk, hogy ugyanazzal az állóvízzel van dolgunk, amellyel már sokszor találkoztunk jó pár alkalommal, és nemigen szeretjük, hiszen sablonos, kiszámítható, és túl van nyújtva.
A Szörnyek és szerelmek kialakítja saját egyedi stílusvilágát. Hoz néhány érdekes fantázialényt, szép színekkel tölti meg a látványvilágot, két tollvonással megírt karaktereit pedig világsztárokkal játszatja el. Ám még Vincent Cassel, Salma Hayek vagy John C. Reilly sem tud mit kezdeni Garrone jeleneteivel, amelyek többsége arra épül, hogy túlsminkelt emberek giccses kosztümökben erőltetetten díszes mondatokkal dobálóznak.
Az érdemeket azért el kell ismerni, így azt leszögezném, hogy jól áll a műnek az enyhén önreflexív hajlam. A rendező maga sem veszi teljesen komolyan alkotását, így a perverzitás, a szexuális felhangú hedonizmus és a helyenként feltűnő óvatos humor jól megfér egymás mellett. Viszont mindez ismételten csak a kicicomázott felszín részét képezi. Az alsóbb rétegekben zajlik a történet: a cselekmény középpontjában egy meg nem nevezett, be nem határolt, vagyis rendkívül lustán megalkotott fantáziavilág áll, amelynek három uralkodója (a terület vélhetően fel van osztva köztük) egymás után az önzőség, a nagyképűség és a vágy csapdájába esik.
Mindez nem hangzik rosszul, és valóban, sok mindent ki lehetett volna hozni a fiktív világba helyezett emberi esendőségből és az elburjánzó tiszteletlenségből, továbbá hatásos társadalomkritika kerekedhetett volna abból, hogy a királyok és királynők saját kicsinyes problémáikkal foglalkoznak ahelyett, hogy alattvalóikra fordítanák figyelmüket és energiáikat. Sajnálatos módon mindez csak a teljesebb filmélményre vágyó néző fejében fogalmazódik meg. A film nem használja ki a lehetőségeit arra, hogy igazán működőképes történetmesélést hozzon létre.
Megelégszik a közösbe bedobált, randomgenerátor által kiköpdösött fantasy elemekkel. Így láthatunk vízisárkányt, indokolatlanul pucér nővé változó óriásdenevért, fekete mágia eredményezte szűznemzést, téglafejű ogrét, meg egy óriásbolhát is a rend kedvéért. Elég lett volna ezek közül egyet kiválasztani, azt pedig háromnegyed órával rövidebb játékidőben (a film százharminc perces) kidolgozni, hogy feszesebb, tartalmasabb filmélmény születhessen.
Mert így, ebben a formában a játékidő felén túl majdhogynem nézhetetlen a produkció. A három történetszálat semmi nem fogja össze, így azonban nincs sok értelme a párhuzamos történetvezetésnek. A Szörnyek és szerelmek fokozatosan válik egyre csapongóbbá, mígnem belezavarodik saját cselekményébe. A fináléra, pontosabban a fináléként tálalt, feszültséget generálni csak az egyik történetvonalon képes utolsó jelenetekre pedig teljesen szétesik.
|
Szörnyek és szerelmek Il racconto dei racconti - Tale of Tales olasz-francia-angol fantasy, 133 perc, 2015 Producer: Matteo Garrone, Anne Labadie, Jean Labadie, Jeremy Thomas Operatőr: Peter Suschitzky Zeneszerző: Alexandre Desplat Vágó: Marco Spoletini Forgatókönyvíró: Matteo Garrone, Edoardo Albinati, Ugo Chiti, Massimo Gaudioso, Giambattista Basile Rendező: Matteo Garrone Longtrellis királynője - Salma Hayek Strongcliff királya - Vincent Cassel Longtrellis királya - John C. Reilly Highhills királya - Toby Jones Imma - Shirley Henderson Dora - Hayley Carmichael Violet - Bebe Cave |
