Szekeres Viktor
A Pentagon titkai - Amikor az állam betiltja a szabad sajtót
Steven Spielberg megint két filmet forgatott rövid idő alatt. Az elsőben egy hatalmas amerikai politikai botrányt leplez le zseniális színészekkel.
Hogy tetszett A Pentagon titkai?
A hetvenes évek elején járunk, tehát még a Watergate-botrány előtt, így Nixon az amerikai elnök, és közben nagyban zajlik a vietnami háború is. Ez az összetűzés van A Pentagon titkainak középpontjában, ugyanis bennfentesek tisztában vannak azzal, hogy a harcok kapcsán már jó ideje félretájékoztatja a kormány a közvéleményt (vö. hazudik), amit idővel valaki megelégel, és szigorúan titkos, leleplező iratokat szivárogtat ki a sajtónak.
Mindez persze csak a katalizátor, hiszen a kormányzat minden eszközzel megpróbál keresztbe tenni a New York Times, az iratok tartalmát nyilvánosságra hozni tervező próbálkozásainak, azonban miután a Pentagon-papírok eljutnak a Washington Posthoz is, már nem nagyon lehet gátat szabni az eseményeknek. Mi azonban a politikai helyzettel, a kormányzati törekvésekkel vajmi keveset találkozunk a filmben (bár Nixon szerepel egy keveset), az inkább a hírversenyre, a Post szerkesztőségének működésére, illetve az államtitkok feldolgozására koncentrál, valamint a szokatlan módon női tulajdonossal rendelkező lap említett körülmények közötti tőzsdére lépésére.
Egy valami biztos, hogy A Pentagon titkai javára írható: az, hogy annak ellenére, hogy a film több évtizeddel ezelőtt játszódik, az üzenete ma is releváns, sőt, talán igazán napjainkban az, és talán ez az egyetlen történeti tényező, ami valós értékénél magasabb fokra emeli a végeredményt. Akad pár fókuszpontja a filmnek, de a két legaktuálisabb egyértelműen a sajtószabadság kérdése, illetve a nők helyzete, illetve megítélése a férfiak világának tartott közegekben.
Mondanunk sem kell, hogy a látszólag partvonalon lévő újságtulajdonos, Katharine Graham hiába van pozícióban férje öngyilkossága után, valójában senki sem veszi őt komolyan, és ez a viselkedésén is meglátszik. Idővel persze a sarkára áll, és ez bármennyire sem tűnik mai szemmel nagy dolognak, annak idején kis túlzással példa nélküli volt. Éppen ezért is valahol sajnálatos, hogy a történeti elemek, a konkrét újságírás, illetve a titkok feltárása ügyében tett erőfeszítések szinte teljesen háttérbe szorítják a Meryl Streep által játszott karaktert, aki így nem tesz meg teljes ívet a szemünk előtt, inkább csak az egyik végletből hirtelen a másikba lép át, egyetlen momentumtól pedig egy pillanatig sem érezzük azt, hogy erős női karakterrel lenne dolgunk, viszont hitelessel annál inkább.
Persze a hatalmával visszaélő, szabadságjogokat tipró kormánynak való betartás mindig hálás téma, annak ellenére, hogy valamiért sokszor csak azok szemét szúrja a jelenség, akik éppen a "másik oldalon" vannak, a többiek ezt olykor magától értetődőnek találják és hajlamosak szemet hunyni fölötte - egészen addig, míg ők nem kerülnek szopóágra. Éppen ezért nyilván meglesz a nézőben az elégedettség érzése a filmet követően, annak az illúziója, hogy minden rendben van a világgal. És ez azért pozitívum.
A Pentagon titkai, annak ellenére, hogy klasszikus, újságírós kriminek tűnik a felszínen, nem nagyon foglalkozik oknyomozással (az újságírók csak papírokat válogatnak és dolgoznak fel, esetleg források után mennek), nem törődik a politikai háttérrel (azt csak röviden végigdarálja), inkább a szakmai szöszmötöléseket tálalja eléggé gépiesen. Így történeti szinten egy cseppet sem lebilincselő, amit látunk, maximum történelemkönyves jelleggel az, hiszen megismerhetünk olyan eseményeket, amik kapcsán (talán) hézagos volt a tudásunk, illetve láthatjuk bizonyos folyamatok metodikáját.
Korrekt film lett A Pentagon titkai, de sajnos nem több annál, mindössze a színészeinek köszönhetően arathat megérdemelt elismeréseket, minden mást tekintve elég tipikus lett, legalábbis ma már nem fogunk hasra esni a hatvanas-hetvenes évek látványvilágától, a korabeli jelmezektől (fehér ingektől) vagy a fodrászok retrós hajtkölteményeitől. A sztoriba ugyan okosan aktuális üzenetek is bele vannak csempészve, azonban a megvalósításba már nem szorult sok fantázia, az inkább didaktikus, sőt, kissé szájbarágós is, még ha nem is spielbergi módon.
De a színészeket valóban minden elismerés megilleti, a mellékszereplőktől kezdve egészen Tom Hanksig és Meryl Streepig. Hankset nagyon jó látni egy olyan karakter bőrében, amit még véletlenül sem lehetne hanksinek nevezni, Ben Bradlee törtet, tapos és mindent megtesz, hogy hivatását végezhesse. Streep pedig annak ellenére, hogy majd minden évben, már-már rutinszerűen kap Oscar-jelölést, most mindenképp megérdemli azt, hiszen egy nagyon fontos szerepet, egy nagyon fontos női szerepet hoz, természetesen a végletekig meggyőzően. Nem rajtuk múlott, hogy A Pentagon titkai nem érte el Az elnök emberei szintjét.
Mindez persze csak a katalizátor, hiszen a kormányzat minden eszközzel megpróbál keresztbe tenni a New York Times, az iratok tartalmát nyilvánosságra hozni tervező próbálkozásainak, azonban miután a Pentagon-papírok eljutnak a Washington Posthoz is, már nem nagyon lehet gátat szabni az eseményeknek. Mi azonban a politikai helyzettel, a kormányzati törekvésekkel vajmi keveset találkozunk a filmben (bár Nixon szerepel egy keveset), az inkább a hírversenyre, a Post szerkesztőségének működésére, illetve az államtitkok feldolgozására koncentrál, valamint a szokatlan módon női tulajdonossal rendelkező lap említett körülmények közötti tőzsdére lépésére.
Egy valami biztos, hogy A Pentagon titkai javára írható: az, hogy annak ellenére, hogy a film több évtizeddel ezelőtt játszódik, az üzenete ma is releváns, sőt, talán igazán napjainkban az, és talán ez az egyetlen történeti tényező, ami valós értékénél magasabb fokra emeli a végeredményt. Akad pár fókuszpontja a filmnek, de a két legaktuálisabb egyértelműen a sajtószabadság kérdése, illetve a nők helyzete, illetve megítélése a férfiak világának tartott közegekben.
Mondanunk sem kell, hogy a látszólag partvonalon lévő újságtulajdonos, Katharine Graham hiába van pozícióban férje öngyilkossága után, valójában senki sem veszi őt komolyan, és ez a viselkedésén is meglátszik. Idővel persze a sarkára áll, és ez bármennyire sem tűnik mai szemmel nagy dolognak, annak idején kis túlzással példa nélküli volt. Éppen ezért is valahol sajnálatos, hogy a történeti elemek, a konkrét újságírás, illetve a titkok feltárása ügyében tett erőfeszítések szinte teljesen háttérbe szorítják a Meryl Streep által játszott karaktert, aki így nem tesz meg teljes ívet a szemünk előtt, inkább csak az egyik végletből hirtelen a másikba lép át, egyetlen momentumtól pedig egy pillanatig sem érezzük azt, hogy erős női karakterrel lenne dolgunk, viszont hitelessel annál inkább.
Persze a hatalmával visszaélő, szabadságjogokat tipró kormánynak való betartás mindig hálás téma, annak ellenére, hogy valamiért sokszor csak azok szemét szúrja a jelenség, akik éppen a "másik oldalon" vannak, a többiek ezt olykor magától értetődőnek találják és hajlamosak szemet hunyni fölötte - egészen addig, míg ők nem kerülnek szopóágra. Éppen ezért nyilván meglesz a nézőben az elégedettség érzése a filmet követően, annak az illúziója, hogy minden rendben van a világgal. És ez azért pozitívum.
A Pentagon titkai, annak ellenére, hogy klasszikus, újságírós kriminek tűnik a felszínen, nem nagyon foglalkozik oknyomozással (az újságírók csak papírokat válogatnak és dolgoznak fel, esetleg források után mennek), nem törődik a politikai háttérrel (azt csak röviden végigdarálja), inkább a szakmai szöszmötöléseket tálalja eléggé gépiesen. Így történeti szinten egy cseppet sem lebilincselő, amit látunk, maximum történelemkönyves jelleggel az, hiszen megismerhetünk olyan eseményeket, amik kapcsán (talán) hézagos volt a tudásunk, illetve láthatjuk bizonyos folyamatok metodikáját.
Korrekt film lett A Pentagon titkai, de sajnos nem több annál, mindössze a színészeinek köszönhetően arathat megérdemelt elismeréseket, minden mást tekintve elég tipikus lett, legalábbis ma már nem fogunk hasra esni a hatvanas-hetvenes évek látványvilágától, a korabeli jelmezektől (fehér ingektől) vagy a fodrászok retrós hajtkölteményeitől. A sztoriba ugyan okosan aktuális üzenetek is bele vannak csempészve, azonban a megvalósításba már nem szorult sok fantázia, az inkább didaktikus, sőt, kissé szájbarágós is, még ha nem is spielbergi módon.
De a színészeket valóban minden elismerés megilleti, a mellékszereplőktől kezdve egészen Tom Hanksig és Meryl Streepig. Hankset nagyon jó látni egy olyan karakter bőrében, amit még véletlenül sem lehetne hanksinek nevezni, Ben Bradlee törtet, tapos és mindent megtesz, hogy hivatását végezhesse. Streep pedig annak ellenére, hogy majd minden évben, már-már rutinszerűen kap Oscar-jelölést, most mindenképp megérdemli azt, hiszen egy nagyon fontos szerepet, egy nagyon fontos női szerepet hoz, természetesen a végletekig meggyőzően. Nem rajtuk múlott, hogy A Pentagon titkai nem érte el Az elnök emberei szintjét.
|
A Pentagon titkai (The Post)
magyarul beszélő, amerikai dráma, 115 perc, 2017 12 éven aluliak számára a megtekintése nagykorú felügyelete mellett ajánlott rendező: Steven Spielberg forgatókönyvíró: Liz Hannah és Josh Singer operatőr: Janusz Kaminski zene: John Williams producer: Amy Pascal és Steven Spielberg szereplők: Meryl Streep (Kay Graham) Tom Hanks (Ben Bradlee) Bob Odenkirk (Ben Bagdikian) Bradley Whitford (Arthur Parsons) Matthew Rhys (Daniel Ellsberg) Tracy Letts (Fritz Beebe) |
