Ötvös Tibor
Három óriásplakát Ebbing határában
Martin McDonagh megcsinálta és ismét olyan filmet tett le az asztalra, mely mellett nem lehet szó nélkül elmenni. A Három óriásplakát Ebbing határában simán esélyes az év legjobb filmje címre és nem csoda, hogy a színészeket is jelölték Oscar-díjra.
Hogy tetszett a Három óriásplakát Ebbing határában?
Martin McDonagh egyike azon filmkészítőknek, akiket egyszerűen divat imádni és ha bárki esetleg kicsit is gyengébbnek titulálja egy filmjét... nos, az megkapja a magáét! Az Erőszakik direktora valóban emlékezeteset alkotott a Belgiumban "nyaraló" bérgyilkosok kalandjával és ezért mindenki pajzsra emelte a rendezőt. Utána azonban érkezett A hét pszichopata és a Si-cu, ami már megosztotta a rajongókat is. Felvetődött a kérdés, hogy egyszeri szerencse volt és ellőtte minden puskaporát McDonagh vagy van még valami a tarsolyában? Nos, a Három óriásplakát Ebbing határában bizonyítja, hogy a java még hátravan.
Ebbing egy csendes déli kisváros Missouri államban, ahol mindenki ismer mindenkit és éppen ezért nagyon felbolydul a hely, mikor három óriásplakát kerül ki a város határára. A rajtuk olvasható szöveg ("Haldoklott, közben megerőszakolták", "És még nincs senki letartóztatva" és végül "Hogy lehet ez, Willoughby seriff?") teljesen felzaklatja a helyi hatóságokat, a lakosokat és szinte mindenkit - pedig az anyuka, Mildred csak igazságot akar. Nagyjából ennyi, ez az alaphelyzet, de aki krimit vár, az csalódni fog. Az erőszaktevő gyilkos utáni kutatás ugyanis nem része a történetnek, szerencsére.
A Három óriásplakát... ugyanis a gyászról és az elfogadásról szól. Mildred, az anyuka egyszerűen képtelen elfogadni a tényt, hogy hét hónapja nem történt előrehaladás az ügyben és a kihelyezett szöveggel lépéskényszerbe hozza a helyi hivatalnokokat is, ráadásul a szóban forgó seriff a közösség megbecsült tagja, aki nem mellesleg rákos. Az ő "harcukról" szól a film eleje - de azért ez igazi harcnak nem nevezhető - és azt hiszem ebben rejlik McDonagh egyik zsenialitása. Mind az anya mind pedig a seriff motivációi abszolút érthetők és elfogadhatók - sőt, igazából mindkettőjüknek szurkolunk. Mindketten ugyanazon cél felé tartanak, csak az útjuk más. Ahogy elhangzik a filmben is, az ilyen, bizonyítékok nélküli esetekben csak a türelem hozhat megoldást. És ez logikus is, de ugyan melyikünk tudná elfogadni ezt, ha a saját gyermeke lenne az áldozat?!
Woody Harrelson a seriff szerepében brillírozik. Visszafogott alakítása a megtört, a lelkiismeretével és betegségével küzdő helyi vezető alakjában megnyerő, szimpatikus és teljesen logikus lépéseket tesz. Nem ellenfelet lát az asszonyban, hanem a gyermekét vesztett anyát, akinek nincs semmi vesztenivalója. És ehhez bizony kellett Frances McDormand, aki Mildredként élete alakítását nyújtja. A faarcú asszony, az életet már számos alkalommal megszenvedő nő, aki végső elkeseredésében nyúl a plakátokhoz és kezdi meg harcát a helyiekkel szemben. Nem lehet mit mondani rá, McDormand megmutatja a színészet minden csínját-bínját és ezzel bizony nagyon magasra teszi a lécet a többi Oscar-várományos számára.
Szándékosan nem írtam még a film igazi sztárjáról, Sam Rockwellről, aki a kissé ostoba és erőszakos, ugyanakkor néha rasszista és homofób hajlamokat is mutató Dixon alakját formálja meg parádésan. A rendőr szerepe van a legjobban megírva, nála látszik a legjobban a jellemfejlődés és bontakoznak ki szépen a motivációk a néző szemei előtt. Eleinte messze a legunszimpatikusabb karakter a viselkedése és a tettei miatt, ám szép lassan megismerjük a hátterét (a beszélgetésekből kibontakozik a családi háttér és az állandó harag oka is) és elkezdjük megkedvelni, ami az első percekben elképzelhetetlennek tűnt. Ráadásul Dixon a humor forrása is, de persze nem könnyfakasztó kacagásokra kell gondolni, hanem a mértani pontossággal beszúrt kisebb beszólásokra, melyeket hallva megkönnyebbült nevetés lesz úrrá rajtunk. Igen, kellenek ezek a pillanatok egy ilyen feszültséggel teli történetbe.
McDonagh zseniális rendező, az egész környezet abszolút nyomasztó és a színészeit is nagyon jól vezeti. Egyedül talán az őzes jelenet tűnt kicsit oda nem illőnek, de ennyit simán megbocsáthatunk neki. A történet egyértelműen halad egy óriási katasztrófa irányába, feltehetően senki nem tudja elképzelni, hogy ennek ne valami vérontás legyen a vége... hogy aztán az utolsó 20 percben egy óriási váltással, minden egyes szereplő kapjon egy megrendítő ütést és ettől másképp nézzen a világra.
Azt kell mondanom, hogy a Három óriásplakát Ebbing határában eleinte nem keltette fel a figyelmem, éppen a rendező korábbi munkája miatt. Azonban óriási hiba lenne kihagyni a filmet! Még csak február van, de azt hiszem, meg is érkezett az év végi Top 10 egyik szereplője. Hosszan lehetne még dicsérni a színészek alakításait, a rendező megoldásait és a sztori elképesztő életszerűségét, de nem nagyon van értelme - a film egy tökéletes ballada a gyász és harag, a gyűlölet és a szeretet, a kitartás és a bosszú tematikáin vonulva. A kérdés, hogy eme remek csapatból ki érdemli meg jobban az Oscar-díjat, hiszen például Harrelson és Rockwell egy kategóriában indulnak. Nehéz döntés, de utóbbinak adnám... és várjuk McDonagh következő munkáját!
Ebbing egy csendes déli kisváros Missouri államban, ahol mindenki ismer mindenkit és éppen ezért nagyon felbolydul a hely, mikor három óriásplakát kerül ki a város határára. A rajtuk olvasható szöveg ("Haldoklott, közben megerőszakolták", "És még nincs senki letartóztatva" és végül "Hogy lehet ez, Willoughby seriff?") teljesen felzaklatja a helyi hatóságokat, a lakosokat és szinte mindenkit - pedig az anyuka, Mildred csak igazságot akar. Nagyjából ennyi, ez az alaphelyzet, de aki krimit vár, az csalódni fog. Az erőszaktevő gyilkos utáni kutatás ugyanis nem része a történetnek, szerencsére.
A Három óriásplakát... ugyanis a gyászról és az elfogadásról szól. Mildred, az anyuka egyszerűen képtelen elfogadni a tényt, hogy hét hónapja nem történt előrehaladás az ügyben és a kihelyezett szöveggel lépéskényszerbe hozza a helyi hivatalnokokat is, ráadásul a szóban forgó seriff a közösség megbecsült tagja, aki nem mellesleg rákos. Az ő "harcukról" szól a film eleje - de azért ez igazi harcnak nem nevezhető - és azt hiszem ebben rejlik McDonagh egyik zsenialitása. Mind az anya mind pedig a seriff motivációi abszolút érthetők és elfogadhatók - sőt, igazából mindkettőjüknek szurkolunk. Mindketten ugyanazon cél felé tartanak, csak az útjuk más. Ahogy elhangzik a filmben is, az ilyen, bizonyítékok nélküli esetekben csak a türelem hozhat megoldást. És ez logikus is, de ugyan melyikünk tudná elfogadni ezt, ha a saját gyermeke lenne az áldozat?!
Woody Harrelson a seriff szerepében brillírozik. Visszafogott alakítása a megtört, a lelkiismeretével és betegségével küzdő helyi vezető alakjában megnyerő, szimpatikus és teljesen logikus lépéseket tesz. Nem ellenfelet lát az asszonyban, hanem a gyermekét vesztett anyát, akinek nincs semmi vesztenivalója. És ehhez bizony kellett Frances McDormand, aki Mildredként élete alakítását nyújtja. A faarcú asszony, az életet már számos alkalommal megszenvedő nő, aki végső elkeseredésében nyúl a plakátokhoz és kezdi meg harcát a helyiekkel szemben. Nem lehet mit mondani rá, McDormand megmutatja a színészet minden csínját-bínját és ezzel bizony nagyon magasra teszi a lécet a többi Oscar-várományos számára.
Szándékosan nem írtam még a film igazi sztárjáról, Sam Rockwellről, aki a kissé ostoba és erőszakos, ugyanakkor néha rasszista és homofób hajlamokat is mutató Dixon alakját formálja meg parádésan. A rendőr szerepe van a legjobban megírva, nála látszik a legjobban a jellemfejlődés és bontakoznak ki szépen a motivációk a néző szemei előtt. Eleinte messze a legunszimpatikusabb karakter a viselkedése és a tettei miatt, ám szép lassan megismerjük a hátterét (a beszélgetésekből kibontakozik a családi háttér és az állandó harag oka is) és elkezdjük megkedvelni, ami az első percekben elképzelhetetlennek tűnt. Ráadásul Dixon a humor forrása is, de persze nem könnyfakasztó kacagásokra kell gondolni, hanem a mértani pontossággal beszúrt kisebb beszólásokra, melyeket hallva megkönnyebbült nevetés lesz úrrá rajtunk. Igen, kellenek ezek a pillanatok egy ilyen feszültséggel teli történetbe.
McDonagh zseniális rendező, az egész környezet abszolút nyomasztó és a színészeit is nagyon jól vezeti. Egyedül talán az őzes jelenet tűnt kicsit oda nem illőnek, de ennyit simán megbocsáthatunk neki. A történet egyértelműen halad egy óriási katasztrófa irányába, feltehetően senki nem tudja elképzelni, hogy ennek ne valami vérontás legyen a vége... hogy aztán az utolsó 20 percben egy óriási váltással, minden egyes szereplő kapjon egy megrendítő ütést és ettől másképp nézzen a világra.
Azt kell mondanom, hogy a Három óriásplakát Ebbing határában eleinte nem keltette fel a figyelmem, éppen a rendező korábbi munkája miatt. Azonban óriási hiba lenne kihagyni a filmet! Még csak február van, de azt hiszem, meg is érkezett az év végi Top 10 egyik szereplője. Hosszan lehetne még dicsérni a színészek alakításait, a rendező megoldásait és a sztori elképesztő életszerűségét, de nem nagyon van értelme - a film egy tökéletes ballada a gyász és harag, a gyűlölet és a szeretet, a kitartás és a bosszú tematikáin vonulva. A kérdés, hogy eme remek csapatból ki érdemli meg jobban az Oscar-díjat, hiszen például Harrelson és Rockwell egy kategóriában indulnak. Nehéz döntés, de utóbbinak adnám... és várjuk McDonagh következő munkáját!
|
Három óriásplakát Ebbing határában (Three Billboards Outside Ebbing, Missouri) feliratos, amerikai-angol dráma, 115 perc, 2017 16 éven aluliak számára nem ajánlott! Rendező: Martin McDonagh Zene: Carter Burwell Producer: Martin McDonagh, Graham Broadbent, Peter Czernin Operatőr: Ben Davis Vágó: Jon Gregory Forgatókönyvíró: Martin McDonagh Frances McDormand (Mildred) Woody Harrelson (Willoughby) Sam Rockwell (Dixon) Abbie Cornish (Anne) Lucas Hedges (Robbie) Peter Dinklage (James) |
