Szekeres Viktor
Insidious: Az utolsó kulcs - Para mamihorror
Megérkezett az első film folytatásának előzményeként készült harmadik epizód folytatása, és nem is okoz csalódást. Igaz, meglepetést sem.
Hogy tetszett az Insidious: Az utolsó kulcs?
Valahol megdöbbentő, hogy a Fűrészes James Wan és Leigh Wannell mekkora sikert ért el az Insidious-filmekkel, valamint A démonok között-sorozattal. Szinte már nem is franchise-okról beszélünk ezen szofthorrorok kapcsán, hanem filmes univerzumokról, hiszen manapság ez a divat. A megdöbbenést pedig nyilván az okozza, hogy nem túl magas színvonalú filmekről van szó, nem minőségi darabokról, amikkel ki tudja hogyan, de a készítőknek mégis sikerült telibe találnia azt a stílust, amire ki van éhezve a közönség. (Vagy lehet, hogy csak a mindkét első részben főszerepet játszó Patrick Wilsonra indultak be a nézők?)
Mai napig rejtély, hogy az Insidious-sorozat első darabja miért kerülte el a magyar forgalmazást, de az a készítők javára írható, hogy a folytatásokhoz nincs is nagyon szükség az első részre. Bár tény, hogy az anyafilmben alapozzák (és ölik) meg Lin Shaye, akkor még mellékszereplő karakterét, aki két szellemvadászával a filmek közös pontja, így azért valamilyen szinten nem árt, ha vele tartunk a kezdetektől. Főleg, hogy ez a negyedik végre csak és kizárólag az ő filmje, hiszen előre lép a háttérből, amit csak üdvözölni tudunk, hiszen nem túl gyakori, hogy egy hollywoodi sikerfilmnek 70 fölötti nő a főszereplője.
Elise tehát visszatér, és a történet saját szülőházába szólítja őt, ahol is nem csak a szokott démonokkal kell szembe néznie, hanem saját múltjával is. Azzal a múlttal, ami bizony közel sem volt rózsás a családi körülményeinek és ébredező képességeinek köszönhetően. Az viszont őt is meglepi, hogy mi vár rá az egykori családi fészekben. És nem, nem a sötét jelenetekre és a neszezésekre gondolunk, amik révén a hangmérnökök ismét kiélhették magukat.
Bármennyire is az érzelmekre szeretnének építeni a készítők, bármennyire is mélyek próbálnak lenni, valami azért hibádzik - vagy az írás, vagy a rendezés miatt csak minimális hatás kíséretében csapódnak le a nézőben a látottak, illetve elhangzottak, sokkal kevésbé érint meg minket az, amit láthatóan nagy hatásúnak szántak. Amikor pedig a horrorra kerülne a sor, és persze a már megszokott utazásra a "szellemalvilágba", akkor a csalódottságunk csak fokozódhat látva a fő "rosszfiút", és azt, ahogy nem kimondottan epikus körítés mellett leszámolnak vele.
Az utolsó kulcs nagyon jó anyag a főszereplőnek. Úgy tűnik, Whannell ért ahhoz, hogy egyszer már megölt hősökre építsen több epizódos folytatásokat (ld. Fűrész). És azt is öröm látni, hogy amellett, hogy teret enged a színészének, nem csak a jutalomjáték megadására és egy különálló történet elmesélésére törekszik, de a mitológiát is bővíti azzal, hogy egy kedves biccentéssel visszautal az első részre, így zárva be a kört.
Nem téved nagyot, aki azt gondolja, hogy a korábbi filmekkel ki lett préselve szinte minden a modern démonos műfajból. Az Insidious: Az utolsó kulcs nagyjából bizonyítja is ezt, hiszen bár akad benne egy-két ötlet, de valójában inkább önismétlés az egész. És, ami még fontosabb, minimális horror szorult belé, már persze, ha eltekintünk a hangeffektes, villogós hirtelen ijesztgetésektől. A horror hiányát egyeseknél minden bizonnyal pótolni fogja a személyes megközelítés, az, hogy valódi története van a filmnek, illetve a béna humor (van a világon valaki, aki lelkesedik a szellemvadászokért? Biztosan).
A film alcíme azt is sugallhatja, hogy talán nem lesz több folytatás, de részünkről igazán megnéznénk azt, ahogy Elise szembenéz a Darth Maul démonnal, aki az első részben igencsak beindította a nézők fantáziáját, hogy később szinte kizárólag csak az epizódok utolsó pillanataira térjen vissza ijesztgetni, azt sugallva, hogy majd a folytatásban ő fog terítékre kerülni. Nos, Az utolsó kulcs legvégén is megjelenik, bár kizárt, hogy sokadjára bárkire is a frászt hozná, és már nem is nagyon reménykedünk, hogy valamit is fognak kezdeni vele.
Mai napig rejtély, hogy az Insidious-sorozat első darabja miért kerülte el a magyar forgalmazást, de az a készítők javára írható, hogy a folytatásokhoz nincs is nagyon szükség az első részre. Bár tény, hogy az anyafilmben alapozzák (és ölik) meg Lin Shaye, akkor még mellékszereplő karakterét, aki két szellemvadászával a filmek közös pontja, így azért valamilyen szinten nem árt, ha vele tartunk a kezdetektől. Főleg, hogy ez a negyedik végre csak és kizárólag az ő filmje, hiszen előre lép a háttérből, amit csak üdvözölni tudunk, hiszen nem túl gyakori, hogy egy hollywoodi sikerfilmnek 70 fölötti nő a főszereplője.
Elise tehát visszatér, és a történet saját szülőházába szólítja őt, ahol is nem csak a szokott démonokkal kell szembe néznie, hanem saját múltjával is. Azzal a múlttal, ami bizony közel sem volt rózsás a családi körülményeinek és ébredező képességeinek köszönhetően. Az viszont őt is meglepi, hogy mi vár rá az egykori családi fészekben. És nem, nem a sötét jelenetekre és a neszezésekre gondolunk, amik révén a hangmérnökök ismét kiélhették magukat.
Bármennyire is az érzelmekre szeretnének építeni a készítők, bármennyire is mélyek próbálnak lenni, valami azért hibádzik - vagy az írás, vagy a rendezés miatt csak minimális hatás kíséretében csapódnak le a nézőben a látottak, illetve elhangzottak, sokkal kevésbé érint meg minket az, amit láthatóan nagy hatásúnak szántak. Amikor pedig a horrorra kerülne a sor, és persze a már megszokott utazásra a "szellemalvilágba", akkor a csalódottságunk csak fokozódhat látva a fő "rosszfiút", és azt, ahogy nem kimondottan epikus körítés mellett leszámolnak vele.
Az utolsó kulcs nagyon jó anyag a főszereplőnek. Úgy tűnik, Whannell ért ahhoz, hogy egyszer már megölt hősökre építsen több epizódos folytatásokat (ld. Fűrész). És azt is öröm látni, hogy amellett, hogy teret enged a színészének, nem csak a jutalomjáték megadására és egy különálló történet elmesélésére törekszik, de a mitológiát is bővíti azzal, hogy egy kedves biccentéssel visszautal az első részre, így zárva be a kört.
Nem téved nagyot, aki azt gondolja, hogy a korábbi filmekkel ki lett préselve szinte minden a modern démonos műfajból. Az Insidious: Az utolsó kulcs nagyjából bizonyítja is ezt, hiszen bár akad benne egy-két ötlet, de valójában inkább önismétlés az egész. És, ami még fontosabb, minimális horror szorult belé, már persze, ha eltekintünk a hangeffektes, villogós hirtelen ijesztgetésektől. A horror hiányát egyeseknél minden bizonnyal pótolni fogja a személyes megközelítés, az, hogy valódi története van a filmnek, illetve a béna humor (van a világon valaki, aki lelkesedik a szellemvadászokért? Biztosan).
A film alcíme azt is sugallhatja, hogy talán nem lesz több folytatás, de részünkről igazán megnéznénk azt, ahogy Elise szembenéz a Darth Maul démonnal, aki az első részben igencsak beindította a nézők fantáziáját, hogy később szinte kizárólag csak az epizódok utolsó pillanataira térjen vissza ijesztgetni, azt sugallva, hogy majd a folytatásban ő fog terítékre kerülni. Nos, Az utolsó kulcs legvégén is megjelenik, bár kizárt, hogy sokadjára bárkire is a frászt hozná, és már nem is nagyon reménykedünk, hogy valamit is fognak kezdeni vele.
|
Insidious: Az utolsó kulcs (Insidious: The Last Key)
magyarul beszélő, amerikai horror, 103 perc, 2018 16 éven aluliak számára nem ajánlott rendező: Adam Robitel forgatókönyvíró: Leigh Whannell operatőr: Toby Oliver zene: Joseph Bishara producer: Jason Blum, Oren Peli, James Wan szereplők: Lin Shaye (Elise) Leigh Whannell (Specs) Angus Sampson (Tucker) Caitlin Gerard (Imogen) Kirk Acevedo (Ted Garza) Bruce Davison (Christian) Spencer Locke (Melissa) |
