SG.hu
The Evil Within 2
Kiadó: Bethesda Softworks
Fejlesztő: Tango Gameworks
Honlap
Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core i5-2400 3,1 GHz-es vagy AMD FX-8320 processzor, Nvidia GeForce GTX 660 vagy ATI Radeon HD 7970 grafikus kártya, 8 GB RAM, 40 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Core i7-4770 4-Core 3,4 GHz-es vagy AMD Ryzen R5 1600X processzor, Nvidia GeForce GTX 1060 vagy ATI Radeon RX 480 grafikus kártya, 16 GB RAM, 40 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: The Evil Within, Resident Evil
Kategória: külsőnézetes akció
Máris megérkezett a legendás Resident Evil-sorozat alkotójaként elhíresült Shinji Mikami legutóbbi mesterművének folytatása, aki pár évvel ezelőtt bebizonyította, hogy manapság is lehet jó horrort készíteni, mindössze csak akarni kell. A The Evil Within 2 pedig most ott folytatja a rémisztgetést, ahol elődje annak idején abbahagyta, és játéktesztünkből kiderítheted, hogy érdemes-e odafigyelni rá vagy sem?
A The Evil Within egy, a horror műfaj szempontjából igencsak érdekes piacra robbant be 2014 októberében, hiszen bár az indie színtéren egyre-másra érkeztek a jobbnál jobb alkotások, azonban nagyobb költségvetésből vagy nem próbáltak, vagy nem tudtak maradandó műveket alkotni a fejlesztők. A Resident Evil akkoriban árnyéka volt önmagának, a Silent Hill aktuális epizódjára azóta is csak epekedve várunk, így aki rettegni akart, az kénytelen volt a független fejlesztésű címek között keresgélni.
Ezt az állóvizet kavarta fel három évvel ezelőtt Shinji Mikami, aki a műfaj egyik legendájaként megálmodta a The Evil Withint, amivel sikerült átvennie a Silent Hill-sorozatból ismert izgalmas, feszített tempójú és félelmetes élményt, majd ötvöznie azt a Resident Evil akcióorientált megközelítésével, miközben az egészet meghintette egy egészen beteges koncepcióval, soha nem látott teremtményekkel és az őrület magasiskolájával. Egyértelmű volt, hogy egy ilyen recept csak és kizárólag működőképes lehet, és bár ennyi idő távlatából már kár lenne tagadni kisebb-nagyobb hiányosságait, ellenben már akkor tudtuk, hogy ez a túlzás nélkül különleges koncepció nem csak egyszeri alkalommal volt működőképes. Ebben pedig igazunk is lett, hiszen megérkezett a The Evil Within 2, ami ugyan semmivel sem lett jobb, mint kedvelt elődje, azonban rosszabb sem, csak éppen annyira más, hogy a friss élmény el tudjon varázsolni minket.
A játék főszereplője ezúttal is Sebastian Castellanos lesz, egy lepukkant detektív, aki az első részben saját démonaival szembeszállva családjának elvesztését próbálta meg feldolgozni, miközben szó szerint megélte legrosszabb rémálmait. Mivel itt a folytatás, ezért talán nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy hősünknek nem sikerült maradéktalanul elérnie akkoriban kitűzött céljait, így családja elvesztésén sajnálkozva Sebastian masszív alkoholistává válik, ám a másnapos ébredések bűzét egyik nap Juli Kidman, egy kedves régi ismerős töri meg, aki meglepő teóriával keresi fel az egykori detektívet.
Juli ugyanis olyan fülest kapott, hogy a kis Lily még mindig életben van, ami bár szembemegy azzal, amit a józan ész diktál, de amikor elmeséli, hogy a lányt a STEM neurális hálózatában tartják fogságban, Sebastianban felélednek az emlékek, és azonnal nekilát a kutakodásnak. Rövid időn belül ő maga is ebben a neurális hálózatban találja magát, méghozzá egy Union nevű virtuális amerikai kisváros tökéletes másolatában, ahol valami nagyon nem stimmel. Ez pedig csakhamar hősünk számára is világossá válik, amikor találkozik az első zombiszerű teremtményekkel a részben szabadon bejárható város utcáin.
Persze aki játszott annak idején az első résszel, az nagyon jól tudja, hogy tőlük kell majd a legkevésbé félnünk, hiszen bár sokkal nagyobb szabadság és összetettebb élmények várnak ránk, de az egyes pályákat vagy fejezeteket lezáró agyas főellenfelek azért most sem hiányoznak, néhányuk pedig annyira őrültre sikeredett, hogy mellettük még a Silent Hill-sorozat egyes teremtményei is könnyedén elbújhatnak. Az alkoholmámoros gyászba belefásult Sebastiant azonban már semmi nem érdekli, csak az, hogy ha a lánya valóban itt van, akkor megmentse őt – még ha ezért élete legrosszabb rémálmait is kell újraélnie.
A The Evil Within 2 a sztori szempontjából bár szokásosan jól indít, ellenben az első részhez hasonlóan nagyon gyorsan kifullad, ezáltal a játék első és utolsó fél órája a mérvadó, a közben elhelyezett egy-két jelentéktelen vagy várt fordulatot leszámítva viszont semmi nem történik benne. Ezen persze nem kell meglepődni, hiszen a hasonló stílusú videojátékok többsége soha nem volt erős a történet tekintetében, de a Tango Gameworks becsületére váljék, hogy ők legalább próbálkoztak, például két beteg főellenfelet is sikerült megalkotniuk Stefano Valentini és Theodore Wallace képében, akik bár egyszerű emberek – legalábbis ránézésre –, mégis félelmetesebbek és kegyetlenebbek, mint bármelyik szörnyeteg.
A sztori tehát felejthető, de a nagyszerűen megálmodott körítéssel, ezzel a félelmetes világgal együtt azért elfogadhatónak nevezhető, de a játékmenettel együtt már majdhogynem tökéletes elegyet alkot. Mindez annak ellenére is igaz, hogy a The Evil Within 2 alig vonultat fel újdonságot az előző részhez mérten. Akad persze pár új fegyver, játékelem, Sebastian képességei között is találhatunk pár újdonságot, sőt szabadabban bejárhatjuk a pályákat – nyitott világról azért ne álmodjunk, ez még mindig elég lineáris ahhoz –, de az alapok azért változatlanok maradtak. Ez annyit jelent, hogy Sebastian oldalán különféle témájú és megközelítésű pályarészt kell teljesítenünk, miközben hol a fejtörők vannak túlsúlyban, hol az akciók, és míg néhol ki kell használnunk a környezet elemeit, addig máskor csak arra kell koncentrálunk, hogy minél több töltény legyen a tárban.
Persze utóbbi az igazán ritka, hiszen a The Evil Within 2 még mindig egy kőkemény túlélőhorror, ami alacsony nehézségi fokozat mellett is képes könnyedén megizzasztani az embert, pláne azért, mert a gyógyítást szolgáló eszközökkel, sőt a munícióval is fukarul bánik. Emiatt akár az utcákat járjuk, akár a környező házakat nézzük át, folyamatosan nézelődnünk kell, átkutatni az összes zegzugot ahhoz, hogy mindent összeszedjünk. Ez azért is fontos, mert a menedékházakba teleportálva – az első részhez hasonlóan stílusosan, egy tükrön keresztül – az összeszedett, ránézésre felesleges elemekből ellátmányt tudunk craftolni, a zöld zselé felhasználásával pedig fejleszthetjük Sebastian képességeit, ezáltal növelhetjük az életerejét, jártasságait, de akár új képességeket is taníthatunk neki, amelyek könnyebbé tehetik haladásunkat.
A játékban egyébiránt főként lopakodnunk kell a pályákon, ami egészségesen vontatottá teszi az élményt. Ez néha ugyan kicsit frusztráló lehet, hiszen hősünk is alapvetően lassan vánszorog, de ezzel is azt próbálták kommunikálni a készítők, hogy a végeredményt egy régi vágású kalandnak szerették volna beállítani. Ez ebből a szempontból sikerült is, ellenben hiába a látszat, a gyakorlatban a folytatás sokkal könnyebb lett, mint korábban az első rész volt. A feszített tempó, a hangulatkeltés itt is csillagos ötös ugyan, de amikor kevés muníció mellett összehoz minket a sors egy komplett hordával, vagy egy főellenféllel, és a környezet kihasználásával pár lövéssel likvidáljuk őket – felrobbantunk például egy benzinkutat –, akkor rádöbbenünk arra, hogy egy nagy átverés áldozatai vagyunk.
Mindez annak ellenére is igaz, hogy akcióhős módjára lövöldözve most sem jutunk majd messzire, hiszen a lopakodás a legtöbbször alapkövetelmény, mint ahogyan az is, hogy kihasználjuk hősünk speciális képességeit és felszereléseit, amelyek között ismét megtalálhatjuk majd a különféle robbanó-, sokkoló- és még ki tudja milyen nyilakat, amelyek az első részben is nagy segítséget jelentettek. Mindez persze csak a jéghegy csúcsa, a rengeteg fegyver, Sebastian képességei és úgy általánosságban a környezeti lehetőségek kihasználása ugyanis olyan változatosságot biztosít majd a játéknak, hogy az ebben a stílusban és ebben a műfajban páratlannak tekinthető.
Grafika:
Ami a legfontosabb változás a közvetlen elődhöz mérten, hogy a készítők szakítottak az idegesítő képaránnyal, így a The Evil Within 2-t most végre teljes képernyőn élvezhetjük, amit ránézésre mégsem tudtak megfelelően kihasználni az alkotók. Sebastianból ugyanis túl sokat látunk, amitől a kamerakezelés néha kicsit problémás lehet, de még mindig kellemesebb ez a megoldás, mint az ultraszéles képarány.
A játékot egyébként az id Tech 5 grafikus motor hajtja, de valamiért mégsem olyan látványos a végeredmény. Persze nem nevezhetnénk csúnyának sem, de több szempontból is kellemesebb összképre számítottunk tőle, ám a pontlevonást mégsem ezzel érdemelte ki a játék, hanem a PC-n tapasztalható optimalizálatlansággal. Kár ezen rágódni, a Bethesdától érkező játékok rendre fittyet hánynak ebből a szempontból a számítógépes táborra, szóval miért lenne pont most másként?
Kezelőfelület, irányíthatóság:
A játék szinte teljes egészében megörökölte az első rész kezelőfelületét, aminek köszönhetően átlátható és egyszerűen kezelhető is a végeredmény. Ezt pedig tovább nyomatékosítja az irányítás finomítása, hiszen a közvetlen elődhöz mérten mind Sebastian mozgása, mind a célzás jobb lett egy kicsikét.
Játszhatóság: A multiplayer különösebben nem hiányzik a játékból, egy kooperatív mód viszont elfért volna benne, ellenben a The Evil Within 2 így is egy egészen kerek és kellemes hosszúságú történettel kecsegtet számunkra. A játékidőt ráadásul alaposan feltornázták a készítők azzal, hogy a főküldetések mellett mellékes teendőink is lettek – nem kötelező teljesíteni őket, de megéri –, a szabadabb pályákon pedig már a felfedezéssel is rengeteg időt eltölthetünk. Ez utóbbi sokak számára kellemetlen, de a klasszikus túlélőhorrorok kedvelői bizonyára izgatottan kutatják át a házakat és az utcákat, hiszen sose tudni, hol találnak majd újabb hasznos ellátmányt vagy összetevőt.
Intelligencia, nehézség: Bár a nehézségi szint skálázható, az összetettebb élményt leszámítva sokkal könnyedebb lesz teljesíteni a pályákat itt, mint annak idején az első részben. Bár nem kizárt, hogy ez a finomított irányításnak és egyebeknek köszönhető, de akárhogyan is, valamiért most a főellenfelek sem tudtak akkora fejtörést okozni, mint korábban. Persze a mesterséges intelligencia azért fel tudja borítani ezt az elméletet, hiszen ember legyen a talpán, aki előre ki tudja számítani, hogy a szörnyek mikor is észlelnek minket és mikor nem, ami előtérbe hozza a játék logikátlanságát.
Hangok, zene: A The Evil Within 2 ezúttal is jelentős mértékben épít a hanghatásokra, ezáltal nemcsak fontos hallanunk a szörnyeket, hanem a készítők a hatáskeltés érdekében is rendszeresen bevetnek pár olyan effektet, amelyek ránk hozzák a frászt. Ezt a színvonalat pedig szerencsére a zenék és a szinkronok is képesek hozni!
Összegzés: Bár a pontszám alapján úgy tűnhet, és összességében nagyon jó is lett a végeredmény, de a The Evil Within 2 messze nem lett egy tökéletes alkotás. Az első rész szintjét bőven hozza, sőt sok tekintetben túl is mutat rajta, de az optimalizálatlanság, az unalmas sztori, a helyenként valóban eltúlzott gyűjtögetési kényszer, vagy a mesterséges intelligencia hiányosságai még mindig olyan gyermekbetegségek, melyeket jó lett volna kinőnie Mikami horrorjának. A Tango Gameworks azonban érezhetően biztosra akart menni, tehát inkább csak egy az első rész sajátosságait szigorúan követő folytatás született, ami a pozitívumok finomítása mellett sajnos az akkori problémákat is magával hozta. Persze a Resident Evil 7 mellett így is az év legjobb horrorja lett, amit nagyon könnyű megszeretni, sőt ha az első részt imádtuk, akkor ezzel sem lesz különösebb problémánk.
Fejlesztő: Tango Gameworks
Honlap
Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core i5-2400 3,1 GHz-es vagy AMD FX-8320 processzor, Nvidia GeForce GTX 660 vagy ATI Radeon HD 7970 grafikus kártya, 8 GB RAM, 40 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Core i7-4770 4-Core 3,4 GHz-es vagy AMD Ryzen R5 1600X processzor, Nvidia GeForce GTX 1060 vagy ATI Radeon RX 480 grafikus kártya, 16 GB RAM, 40 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: The Evil Within, Resident Evil
Kategória: külsőnézetes akció
Máris megérkezett a legendás Resident Evil-sorozat alkotójaként elhíresült Shinji Mikami legutóbbi mesterművének folytatása, aki pár évvel ezelőtt bebizonyította, hogy manapság is lehet jó horrort készíteni, mindössze csak akarni kell. A The Evil Within 2 pedig most ott folytatja a rémisztgetést, ahol elődje annak idején abbahagyta, és játéktesztünkből kiderítheted, hogy érdemes-e odafigyelni rá vagy sem?
A The Evil Within egy, a horror műfaj szempontjából igencsak érdekes piacra robbant be 2014 októberében, hiszen bár az indie színtéren egyre-másra érkeztek a jobbnál jobb alkotások, azonban nagyobb költségvetésből vagy nem próbáltak, vagy nem tudtak maradandó műveket alkotni a fejlesztők. A Resident Evil akkoriban árnyéka volt önmagának, a Silent Hill aktuális epizódjára azóta is csak epekedve várunk, így aki rettegni akart, az kénytelen volt a független fejlesztésű címek között keresgélni.
Ezt az állóvizet kavarta fel három évvel ezelőtt Shinji Mikami, aki a műfaj egyik legendájaként megálmodta a The Evil Withint, amivel sikerült átvennie a Silent Hill-sorozatból ismert izgalmas, feszített tempójú és félelmetes élményt, majd ötvöznie azt a Resident Evil akcióorientált megközelítésével, miközben az egészet meghintette egy egészen beteges koncepcióval, soha nem látott teremtményekkel és az őrület magasiskolájával. Egyértelmű volt, hogy egy ilyen recept csak és kizárólag működőképes lehet, és bár ennyi idő távlatából már kár lenne tagadni kisebb-nagyobb hiányosságait, ellenben már akkor tudtuk, hogy ez a túlzás nélkül különleges koncepció nem csak egyszeri alkalommal volt működőképes. Ebben pedig igazunk is lett, hiszen megérkezett a The Evil Within 2, ami ugyan semmivel sem lett jobb, mint kedvelt elődje, azonban rosszabb sem, csak éppen annyira más, hogy a friss élmény el tudjon varázsolni minket.
A játék főszereplője ezúttal is Sebastian Castellanos lesz, egy lepukkant detektív, aki az első részben saját démonaival szembeszállva családjának elvesztését próbálta meg feldolgozni, miközben szó szerint megélte legrosszabb rémálmait. Mivel itt a folytatás, ezért talán nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy hősünknek nem sikerült maradéktalanul elérnie akkoriban kitűzött céljait, így családja elvesztésén sajnálkozva Sebastian masszív alkoholistává válik, ám a másnapos ébredések bűzét egyik nap Juli Kidman, egy kedves régi ismerős töri meg, aki meglepő teóriával keresi fel az egykori detektívet.
Juli ugyanis olyan fülest kapott, hogy a kis Lily még mindig életben van, ami bár szembemegy azzal, amit a józan ész diktál, de amikor elmeséli, hogy a lányt a STEM neurális hálózatában tartják fogságban, Sebastianban felélednek az emlékek, és azonnal nekilát a kutakodásnak. Rövid időn belül ő maga is ebben a neurális hálózatban találja magát, méghozzá egy Union nevű virtuális amerikai kisváros tökéletes másolatában, ahol valami nagyon nem stimmel. Ez pedig csakhamar hősünk számára is világossá válik, amikor találkozik az első zombiszerű teremtményekkel a részben szabadon bejárható város utcáin.
Persze aki játszott annak idején az első résszel, az nagyon jól tudja, hogy tőlük kell majd a legkevésbé félnünk, hiszen bár sokkal nagyobb szabadság és összetettebb élmények várnak ránk, de az egyes pályákat vagy fejezeteket lezáró agyas főellenfelek azért most sem hiányoznak, néhányuk pedig annyira őrültre sikeredett, hogy mellettük még a Silent Hill-sorozat egyes teremtményei is könnyedén elbújhatnak. Az alkoholmámoros gyászba belefásult Sebastiant azonban már semmi nem érdekli, csak az, hogy ha a lánya valóban itt van, akkor megmentse őt – még ha ezért élete legrosszabb rémálmait is kell újraélnie.
A The Evil Within 2 a sztori szempontjából bár szokásosan jól indít, ellenben az első részhez hasonlóan nagyon gyorsan kifullad, ezáltal a játék első és utolsó fél órája a mérvadó, a közben elhelyezett egy-két jelentéktelen vagy várt fordulatot leszámítva viszont semmi nem történik benne. Ezen persze nem kell meglepődni, hiszen a hasonló stílusú videojátékok többsége soha nem volt erős a történet tekintetében, de a Tango Gameworks becsületére váljék, hogy ők legalább próbálkoztak, például két beteg főellenfelet is sikerült megalkotniuk Stefano Valentini és Theodore Wallace képében, akik bár egyszerű emberek – legalábbis ránézésre –, mégis félelmetesebbek és kegyetlenebbek, mint bármelyik szörnyeteg.
A sztori tehát felejthető, de a nagyszerűen megálmodott körítéssel, ezzel a félelmetes világgal együtt azért elfogadhatónak nevezhető, de a játékmenettel együtt már majdhogynem tökéletes elegyet alkot. Mindez annak ellenére is igaz, hogy a The Evil Within 2 alig vonultat fel újdonságot az előző részhez mérten. Akad persze pár új fegyver, játékelem, Sebastian képességei között is találhatunk pár újdonságot, sőt szabadabban bejárhatjuk a pályákat – nyitott világról azért ne álmodjunk, ez még mindig elég lineáris ahhoz –, de az alapok azért változatlanok maradtak. Ez annyit jelent, hogy Sebastian oldalán különféle témájú és megközelítésű pályarészt kell teljesítenünk, miközben hol a fejtörők vannak túlsúlyban, hol az akciók, és míg néhol ki kell használnunk a környezet elemeit, addig máskor csak arra kell koncentrálunk, hogy minél több töltény legyen a tárban.
Persze utóbbi az igazán ritka, hiszen a The Evil Within 2 még mindig egy kőkemény túlélőhorror, ami alacsony nehézségi fokozat mellett is képes könnyedén megizzasztani az embert, pláne azért, mert a gyógyítást szolgáló eszközökkel, sőt a munícióval is fukarul bánik. Emiatt akár az utcákat járjuk, akár a környező házakat nézzük át, folyamatosan nézelődnünk kell, átkutatni az összes zegzugot ahhoz, hogy mindent összeszedjünk. Ez azért is fontos, mert a menedékházakba teleportálva – az első részhez hasonlóan stílusosan, egy tükrön keresztül – az összeszedett, ránézésre felesleges elemekből ellátmányt tudunk craftolni, a zöld zselé felhasználásával pedig fejleszthetjük Sebastian képességeit, ezáltal növelhetjük az életerejét, jártasságait, de akár új képességeket is taníthatunk neki, amelyek könnyebbé tehetik haladásunkat.
A játékban egyébiránt főként lopakodnunk kell a pályákon, ami egészségesen vontatottá teszi az élményt. Ez néha ugyan kicsit frusztráló lehet, hiszen hősünk is alapvetően lassan vánszorog, de ezzel is azt próbálták kommunikálni a készítők, hogy a végeredményt egy régi vágású kalandnak szerették volna beállítani. Ez ebből a szempontból sikerült is, ellenben hiába a látszat, a gyakorlatban a folytatás sokkal könnyebb lett, mint korábban az első rész volt. A feszített tempó, a hangulatkeltés itt is csillagos ötös ugyan, de amikor kevés muníció mellett összehoz minket a sors egy komplett hordával, vagy egy főellenféllel, és a környezet kihasználásával pár lövéssel likvidáljuk őket – felrobbantunk például egy benzinkutat –, akkor rádöbbenünk arra, hogy egy nagy átverés áldozatai vagyunk.
Mindez annak ellenére is igaz, hogy akcióhős módjára lövöldözve most sem jutunk majd messzire, hiszen a lopakodás a legtöbbször alapkövetelmény, mint ahogyan az is, hogy kihasználjuk hősünk speciális képességeit és felszereléseit, amelyek között ismét megtalálhatjuk majd a különféle robbanó-, sokkoló- és még ki tudja milyen nyilakat, amelyek az első részben is nagy segítséget jelentettek. Mindez persze csak a jéghegy csúcsa, a rengeteg fegyver, Sebastian képességei és úgy általánosságban a környezeti lehetőségek kihasználása ugyanis olyan változatosságot biztosít majd a játéknak, hogy az ebben a stílusban és ebben a műfajban páratlannak tekinthető.
Grafika:
Ami a legfontosabb változás a közvetlen elődhöz mérten, hogy a készítők szakítottak az idegesítő képaránnyal, így a The Evil Within 2-t most végre teljes képernyőn élvezhetjük, amit ránézésre mégsem tudtak megfelelően kihasználni az alkotók. Sebastianból ugyanis túl sokat látunk, amitől a kamerakezelés néha kicsit problémás lehet, de még mindig kellemesebb ez a megoldás, mint az ultraszéles képarány. A játékot egyébként az id Tech 5 grafikus motor hajtja, de valamiért mégsem olyan látványos a végeredmény. Persze nem nevezhetnénk csúnyának sem, de több szempontból is kellemesebb összképre számítottunk tőle, ám a pontlevonást mégsem ezzel érdemelte ki a játék, hanem a PC-n tapasztalható optimalizálatlansággal. Kár ezen rágódni, a Bethesdától érkező játékok rendre fittyet hánynak ebből a szempontból a számítógépes táborra, szóval miért lenne pont most másként?
Kezelőfelület, irányíthatóság:
A játék szinte teljes egészében megörökölte az első rész kezelőfelületét, aminek köszönhetően átlátható és egyszerűen kezelhető is a végeredmény. Ezt pedig tovább nyomatékosítja az irányítás finomítása, hiszen a közvetlen elődhöz mérten mind Sebastian mozgása, mind a célzás jobb lett egy kicsikét.Játszhatóság:
A multiplayer különösebben nem hiányzik a játékból, egy kooperatív mód viszont elfért volna benne, ellenben a The Evil Within 2 így is egy egészen kerek és kellemes hosszúságú történettel kecsegtet számunkra. A játékidőt ráadásul alaposan feltornázták a készítők azzal, hogy a főküldetések mellett mellékes teendőink is lettek – nem kötelező teljesíteni őket, de megéri –, a szabadabb pályákon pedig már a felfedezéssel is rengeteg időt eltölthetünk. Ez utóbbi sokak számára kellemetlen, de a klasszikus túlélőhorrorok kedvelői bizonyára izgatottan kutatják át a házakat és az utcákat, hiszen sose tudni, hol találnak majd újabb hasznos ellátmányt vagy összetevőt.Intelligencia, nehézség:
Bár a nehézségi szint skálázható, az összetettebb élményt leszámítva sokkal könnyedebb lesz teljesíteni a pályákat itt, mint annak idején az első részben. Bár nem kizárt, hogy ez a finomított irányításnak és egyebeknek köszönhető, de akárhogyan is, valamiért most a főellenfelek sem tudtak akkora fejtörést okozni, mint korábban. Persze a mesterséges intelligencia azért fel tudja borítani ezt az elméletet, hiszen ember legyen a talpán, aki előre ki tudja számítani, hogy a szörnyek mikor is észlelnek minket és mikor nem, ami előtérbe hozza a játék logikátlanságát.Hangok, zene:
A The Evil Within 2 ezúttal is jelentős mértékben épít a hanghatásokra, ezáltal nemcsak fontos hallanunk a szörnyeket, hanem a készítők a hatáskeltés érdekében is rendszeresen bevetnek pár olyan effektet, amelyek ránk hozzák a frászt. Ezt a színvonalat pedig szerencsére a zenék és a szinkronok is képesek hozni!Összegzés:
Bár a pontszám alapján úgy tűnhet, és összességében nagyon jó is lett a végeredmény, de a The Evil Within 2 messze nem lett egy tökéletes alkotás. Az első rész szintjét bőven hozza, sőt sok tekintetben túl is mutat rajta, de az optimalizálatlanság, az unalmas sztori, a helyenként valóban eltúlzott gyűjtögetési kényszer, vagy a mesterséges intelligencia hiányosságai még mindig olyan gyermekbetegségek, melyeket jó lett volna kinőnie Mikami horrorjának. A Tango Gameworks azonban érezhetően biztosra akart menni, tehát inkább csak egy az első rész sajátosságait szigorúan követő folytatás született, ami a pozitívumok finomítása mellett sajnos az akkori problémákat is magával hozta. Persze a Resident Evil 7 mellett így is az év legjobb horrorja lett, amit nagyon könnyű megszeretni, sőt ha az első részt imádtuk, akkor ezzel sem lesz különösebb problémánk.