Szekeres Viktor
Gyilkosság az Orient Expresszen
Manapság elég nagy merészségre vall, hogy a tini ízlés által uralt multiplexekbe egy klasszikus krimivel próbál valaki betörni. Ez a film már csak ezért is kalapemelést érdemel.
Hogy tetszett a Gyilkosság az Orient expresszen?
Lépjünk most túl azon, hogy a klasszikus krimik szinte teljes egészében a tévé képernyőjére szorultak vissza, hiszen eleve a nyomozós műfaj tűnt el majdnem teljesen a moziból. Mindez természetesen a modern whodunit (ki tette?) tévésorozatok térhódításának köszönhető. Krimik persze mindig is megszámlálhatatlan mennyiségben voltak a televízióban, azonban a Helyszínelők sikerével új korszak vette kezdetét. Míg a 2000-es évek elején még fel-feltűntek a mozikban is krimik (elég Jeffrey Deaver vagy James Patterson regényeinek adaptációira gondolni), idővel teljesen kihaltak, és mindössze egy-egy inkább thrillerbe hajló bestseller eseményszámba menő adaptációjára került csak sor.
Agatha Christie műveiből évtizedekig készültek sikeres és elismert, sztárparádés mozifilmek, s ekkor értelemszerűen a legcsavarosabbak adaptációival próbálkoztak, melyek közül A vád tanúja minden idők legjobb filmjei között emlegethető. Idővel azonban a trendeknek megfelelően tévéképernyőre szorultak Miss Marple és Hercule Poirot nyomozgatásai, aminek az volt a nagy előnye, hogy így minden Christie-regényt fel lehetett dolgozni.
Agatha Christie krimi könyveinek zöme klasszikus "Ki a gyilkos?"-történet, azonban a megoldások furfangossága miatt pár regény (Tíz kicsi néger, Az Ackroyd-gyilkosság, A függöny és persze a Gyilkosság az Orient Expresszen) kiemelkedik a többi közül. Cikkünk tárgya a negyedik adaptáció: 1974-ben a moziban Albert Finney nyomozott Sidney Lumet klasszikusában, 2001-ben a tévében Alfred Molina, míg 2010-ben a Poirot-sorozat vonatkozó epizódjában David Suchet. A neveket pedig azért érdemes említeni, mert mivel adott a történet, azon (elvileg) nem sokat lehet alakítani, így leginkább a főhős karakterén áll vagy bukik a dolog.
2017-ben ugyebár Kenneth Branagh-t kaptuk meg belga detektívként, azonban amellett, hogy a karakter valóban felismerhető, valóban Poirot-s, sajnos nem sokat mondhatunk a színész alakításáról, hiszen olyan szerepről van szó, amit nem feltétlenül a szinkronizált változat láttán kéne megítélnünk, márpedig nekünk ez jutott. (Ez igazából nem panasz, mert jó lett a magyar szinkron, csak éppen a Branagh által nyújtott finomságok nem szivárogtak át, köszönhetően az egyen franciás beszédstílusnak, mint ahogy a legtöbb akcentus is odaveszett. Majd lakossági forgalmazásban megtapasztalhatjuk.)
A film történetén nem nagyon lehet rágódni, hiszen benne van a címben, hogy gyilkosság történik egy vonaton, és az ugyancsak az expresszen utazó magánnyomozó megpróbál utánajárni az esetnek - lehetőleg addig, míg meg nem érkezik a vonat a végállomásra, hogy ott szétszéledhessenek a gyanúsítottak. Ugyanis szokás szerint meglehetősen véges azok száma, akik elkövethették a szörnyű tettet.
A nézők értelemszerűen kétféleképp fogják nézni a filmet: lesznek azok, akik nem ismerik az eredeti sztorit, ők a rejtvény oldaláról fogják megközelíteni a filmet, találgathatnak, élvezhetik az agyalást, a történet elmés szövését. A többiek pedig - mivel pontosan ismerik a megoldást - amellett, hogy azon morfondíroznak, hogy vajon megtartják-e az eredeti befejezést, árgus szemekkel figyelik, hogy minden úgy történik-e, ahogy homályos emlékeikben megvan.
Ahogy az szokott lenni, az Orient expresszen mindenki gyanús, mindenkinek volt indítéka, a gond csak az, hogy a tucatnyi gyanúsított közül mindössze maroknyinak jut kettőnél több saját jelenet. A zsúfoltság miatt így adja magát, hogy a gyilkos a kiemelt karakterek között lesz, vagy pedig teljesen véletlenszerűen, cseppet sem megalapozottan lebbentik le a leplet néhány titokról. De persze érthető, hogy a játékidőt nem terjesztették ki három órára, mint ahogy az is, hogy kapott némi modernizálást a sztori, többek között akciódúsabb jeleneteket.
Azt kell, hogy mondjuk, hogy a Gyilkosság az Orient expresszen 2017-es verziója mindkét tábort kielégítheti - kivéve a harmadikat, mely tagjai szerint semmi újat nem hoz a könyvhöz képest. Branagh stílusosan rendez, jól mozgatja a szereplőket, a színészek pedig hozzáteszik azt a karaktereikhez, ami tőlük telik, és amennyi egy film játékidejébe belefér egy ilyen népes szereplőgárda esetében. Nyilván, aki a Sidney Lumet-féle verzió klasszikusságát és statikusságát várja, az csalódhat, mint ahogy az is, aki számára David Suchet az egyetlen Poirot, annak ellenére, hogy előtte már sokan eljátszották a szerepet, de mindenkinek el kell döntenie a jegyvásárlás előtt, hogy mennyire képes befogadni egy klasszikus mai változatát. Ha elég rugalmasak vagyunk, és nem vaskalaposkodunk, akkor a Gyilkosság az Orient Expresszen nem fog csalódást okozni, és lehet, hogy 5-6 év múlva újra is fogjuk nézni. Ha másért nem, a látványért, ami helyenként lélegzetelállító lett. A film tényleg nagyon szép.
Most, hogy már tudjuk, hogy milyen lett a Gyilkosság az Orient expresszen, már csak az a kérdés, hogy sikeres lesz-e a film. Talán a sztárparádé segít azon, hogy a nézők felfedezzék maguknak, de míg a nyolcvanas évek kifejezetten menővé vált az elmúlt években, addig a harmincas évek biztos, hogy nem lesz annyira szexi egy tizenéves számára. De hátha rácáfolnak a fiatalok a papírformára, vagy elegendő mennyiségű 40-en túlit mozgat meg a film - egyelőre nagyon jól áll a szénája. És akkor talán pár évente láthatunk majd egy-egy Christie-adaptációt. Arról már álmodni sem merünk, hogy más klasszikus szerzők (John Dickson Carr, Ellery Queen, Erle Stanley Gardner) művei is efféle bánásmódot kapjanak. Sebaj, a polcokon (vagy a E-readerekben) mindig is lesz helyük.
Agatha Christie műveiből évtizedekig készültek sikeres és elismert, sztárparádés mozifilmek, s ekkor értelemszerűen a legcsavarosabbak adaptációival próbálkoztak, melyek közül A vád tanúja minden idők legjobb filmjei között emlegethető. Idővel azonban a trendeknek megfelelően tévéképernyőre szorultak Miss Marple és Hercule Poirot nyomozgatásai, aminek az volt a nagy előnye, hogy így minden Christie-regényt fel lehetett dolgozni.
Agatha Christie krimi könyveinek zöme klasszikus "Ki a gyilkos?"-történet, azonban a megoldások furfangossága miatt pár regény (Tíz kicsi néger, Az Ackroyd-gyilkosság, A függöny és persze a Gyilkosság az Orient Expresszen) kiemelkedik a többi közül. Cikkünk tárgya a negyedik adaptáció: 1974-ben a moziban Albert Finney nyomozott Sidney Lumet klasszikusában, 2001-ben a tévében Alfred Molina, míg 2010-ben a Poirot-sorozat vonatkozó epizódjában David Suchet. A neveket pedig azért érdemes említeni, mert mivel adott a történet, azon (elvileg) nem sokat lehet alakítani, így leginkább a főhős karakterén áll vagy bukik a dolog.
2017-ben ugyebár Kenneth Branagh-t kaptuk meg belga detektívként, azonban amellett, hogy a karakter valóban felismerhető, valóban Poirot-s, sajnos nem sokat mondhatunk a színész alakításáról, hiszen olyan szerepről van szó, amit nem feltétlenül a szinkronizált változat láttán kéne megítélnünk, márpedig nekünk ez jutott. (Ez igazából nem panasz, mert jó lett a magyar szinkron, csak éppen a Branagh által nyújtott finomságok nem szivárogtak át, köszönhetően az egyen franciás beszédstílusnak, mint ahogy a legtöbb akcentus is odaveszett. Majd lakossági forgalmazásban megtapasztalhatjuk.)
A film történetén nem nagyon lehet rágódni, hiszen benne van a címben, hogy gyilkosság történik egy vonaton, és az ugyancsak az expresszen utazó magánnyomozó megpróbál utánajárni az esetnek - lehetőleg addig, míg meg nem érkezik a vonat a végállomásra, hogy ott szétszéledhessenek a gyanúsítottak. Ugyanis szokás szerint meglehetősen véges azok száma, akik elkövethették a szörnyű tettet.
A nézők értelemszerűen kétféleképp fogják nézni a filmet: lesznek azok, akik nem ismerik az eredeti sztorit, ők a rejtvény oldaláról fogják megközelíteni a filmet, találgathatnak, élvezhetik az agyalást, a történet elmés szövését. A többiek pedig - mivel pontosan ismerik a megoldást - amellett, hogy azon morfondíroznak, hogy vajon megtartják-e az eredeti befejezést, árgus szemekkel figyelik, hogy minden úgy történik-e, ahogy homályos emlékeikben megvan.
Ahogy az szokott lenni, az Orient expresszen mindenki gyanús, mindenkinek volt indítéka, a gond csak az, hogy a tucatnyi gyanúsított közül mindössze maroknyinak jut kettőnél több saját jelenet. A zsúfoltság miatt így adja magát, hogy a gyilkos a kiemelt karakterek között lesz, vagy pedig teljesen véletlenszerűen, cseppet sem megalapozottan lebbentik le a leplet néhány titokról. De persze érthető, hogy a játékidőt nem terjesztették ki három órára, mint ahogy az is, hogy kapott némi modernizálást a sztori, többek között akciódúsabb jeleneteket.
Azt kell, hogy mondjuk, hogy a Gyilkosság az Orient expresszen 2017-es verziója mindkét tábort kielégítheti - kivéve a harmadikat, mely tagjai szerint semmi újat nem hoz a könyvhöz képest. Branagh stílusosan rendez, jól mozgatja a szereplőket, a színészek pedig hozzáteszik azt a karaktereikhez, ami tőlük telik, és amennyi egy film játékidejébe belefér egy ilyen népes szereplőgárda esetében. Nyilván, aki a Sidney Lumet-féle verzió klasszikusságát és statikusságát várja, az csalódhat, mint ahogy az is, aki számára David Suchet az egyetlen Poirot, annak ellenére, hogy előtte már sokan eljátszották a szerepet, de mindenkinek el kell döntenie a jegyvásárlás előtt, hogy mennyire képes befogadni egy klasszikus mai változatát. Ha elég rugalmasak vagyunk, és nem vaskalaposkodunk, akkor a Gyilkosság az Orient Expresszen nem fog csalódást okozni, és lehet, hogy 5-6 év múlva újra is fogjuk nézni. Ha másért nem, a látványért, ami helyenként lélegzetelállító lett. A film tényleg nagyon szép.
Most, hogy már tudjuk, hogy milyen lett a Gyilkosság az Orient expresszen, már csak az a kérdés, hogy sikeres lesz-e a film. Talán a sztárparádé segít azon, hogy a nézők felfedezzék maguknak, de míg a nyolcvanas évek kifejezetten menővé vált az elmúlt években, addig a harmincas évek biztos, hogy nem lesz annyira szexi egy tizenéves számára. De hátha rácáfolnak a fiatalok a papírformára, vagy elegendő mennyiségű 40-en túlit mozgat meg a film - egyelőre nagyon jól áll a szénája. És akkor talán pár évente láthatunk majd egy-egy Christie-adaptációt. Arról már álmodni sem merünk, hogy más klasszikus szerzők (John Dickson Carr, Ellery Queen, Erle Stanley Gardner) művei is efféle bánásmódot kapjanak. Sebaj, a polcokon (vagy a E-readerekben) mindig is lesz helyük.
|
Gyilkosság az Orient expresszen (Murder on the Orient Express)
angol krimi, 2017 12 éven aluliak számára nem ajánlott rendező: Kenneth Branagh forgatókönyvíró: Michael Green operatőr: Haris Zambarloukos zene: Patrick Doyle producer: Kenneth Branagh, Mark Gordon, Judy Hofflund, Simon Kinberg szereplők: Kenneth Branagh (Hercule Poirot) Johnny Depp (Ratchett) Daisy Ridley (Mary Debenham) Michelle Pfeiffer (Mrs. Hubbard) Judi Dench (Dragomirov hercegnő) Lucy Boynton (Andrényi grófnő) Derek Jacobi (Edward Masterman) Tom Bateman (Bouc) |
