SG.hu
Furi
Kiadó: The Game Bakers
Fejlesztő: The Game Bakers
Honlap
Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core i3 vagy AMD Phenom II X4 processzor, Nvidia GeForce GTX 650 vagy ATI Radeon R7 250 grafikus kártya, 4 GB RAM, 5 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: God of War-sorozat, Devil May Cry-sorozat
Kategória: akció
Egy játék, amelyben ismétlődő harcok helyett csak és kizárólag változatos főellenfelekkel mérhetjük össze tudásunkat, méghozzá intenzív küzdelmek és egy sajátos világ társaságában! Ezt takarja címszavakban a Furi, amelyről játéktesztünkből most mindent megtudhatsz!
Időről-időre felbukkannak olyan független fejlesztésű videojátékok a piacon, amelyek ha nem is feltétlenül iránymutató szándékkal készülnek el, mégis olyan különlegességnek tekinthetők, amihez foghatót korábban még talán soha nem láthattunk az iparban. A korábban szinte kizárólag mobilos címekkel foglalkozó francia The Game Bakers csapatának legújabb, Furi címre keresztelt alkotása is hasonló cipőben jár, hiszen bár a kis indie stúdió talán nem akart mást tenni, mint egy saját ötleteken alapuló, de még inkább jó játékot készíteni, ami olyan jól sikerült nekik, hogy a No Man’s Sky és az Abzu mellett az elmúlt hetekben mindenki róluk, illetve sajátos művükről beszélt.
Mindez azért nem véletlen, mert játékuk valóban több tekintetben is különlegesre sikeredett, ellenben érdemes figyelembe venni az érem másik oldalát is az objektív szemlélődéshez, hiszen a Furi olyannyira távol áll mindattól, amit mostanság megszokhattunk az akciójátékok világában, hogy azzal azonnal lekoptatták magukról a tizenéves rajongókat, hovatovább még a legnagyobb öregeket is sikeresen megosztották. Ennek megfelelően van, aki az egekig magasztalja a végeredményt, de legalább ugyanennyien inkább a pokolba kívánják az egészet, és nem értik, hogy mi szükség volt egy újabb kusza, túlművészieskedett, nem mellesleg pedig rendkívül nehéz videojátékra. Cikkünkben annak jártunk utána, hogy a két véglet között vajon hol helyezkedik el az igazság?
A Furi a történet tekintetében legalább olyan különleges és kusza, mint a készítők által megálmodott fantáziavilág, ennek megfelelően főhősünk egy titokzatos férfi lesz, akit örök időkre egy rendkívül fejlett és különleges börtön falai közé zártak. Hogy ki ő, mit tett, vagy miért tette? Ezekre a kérdésekre sajnos nem ad választ a játék – ami máris egy óriási negatívum, a sztori ugyanis így rendkívül hiányos –, ellenben egy napon megjelenik emberünknél egy nyúljelmezbe öltözött férfi, ad neki egy kardot és egy pisztolyt, majd ezt mondja: „A börtönőr a kulcs. Öld meg, és szabad leszel!” Mivel az ajtó kinyílik, rögtön élhetünk is a szökés lehetőségével, azonban csak az indulást követően jövünk rá arra, hogy ez a kaland korántsem lesz olyan sétagalopp, mint amire korábban számítottunk.
Ahhoz ugyanis, hogy visszanyerjük szabadságunkat, be kell járnunk a börtön különböző tematikájú és hangulatú helyszíneit annak érdekében, hogy megküzdjünk az egyes szintek őrzőivel, akik minden esetben a küszöböt jelentik a következő pályára vezető úton. Ami a játék legnagyobb érdekessége, hogy az egyes főbb szörnyetegek között a legtöbb sorstárssal ellentétben nem szabadít ránk egy kisebb klónhadsereget, vagyis két főellenfél között többnyire csak unalmas barangolás, nem mellesleg pedig értelmetlen monológok várnak minket, amivel a készítők megpróbálták sejtelmessé és filozofikussá tenni alkotásukat. Ez azonban sajnos olyannyira félresikerült nekik, hogy ha nem lettek volna a nagyszerű zenék, szívfájdalom nélkül léptettük volna ezeket a pillanatokat.
Merthogy a harcok alatt eszünkbe sem jutott volna ilyesmi, ezen a téren ugyanis a játék egészen erősre sikeredett, de mielőtt alaposabban is belemélyednénk a részletekbe, érdemes kiemelni, hogy a Furi mennyire komoly párhuzamot ápol ebből a szempontból a Dark Souls-sorozattal. A félreértések elkerülése végett: nem a harcrendszer vagy a játékmenet tekintetében van hasonlóság a két cím között, sokkal inkább azzal a mentalitással kapcsolatban, ahogyan a fejlesztők a rajongókhoz, a nehézséghez viszonyultak, hiszen a börtön minden egyes őrét úgy álmodták meg, hogy a többségüket csak sokadik próbálkozásra tudjuk legyűrni, ezáltal óriási kitartást és kötélidegeket igényel majd tőlünk a játék ezen a téren.
Felejtsük el tehát azt a manapság bevett szokást, miszerint csak végigrohanunk a pályákon, az ellenfelek pedig egyetlen ütéstől térdre borulnak előttünk, a Furi ugyanis megmutatja, hogy az ego mennyire törékeny dolog, és ha úgy is gondoljuk néha, garantáltan nem mi vagyunk a legjobbak ezen a világon. Ez persze nem jelenti azt, hogy soha nem lesz sikerélményünk a játékban, de ezért ugyanúgy meg kell majd harcolnunk, mint a From Software őrült kalandjában, ami sokak számára előny, rengeteg embernél viszont hátrány lehet.
Most, hogy igazából a legfontosabb dolgot már tudjuk, lássuk magát a harcrendszert! A készítők meglepően egyszerű alapokra építették fel a Furi ezen szisztémáját, így lehetőségünk lesz lőni, ütni, hárítani, valamint egyik pontból a másikba teleportálni – utóbbit meglepően szigorú területi korlátozással. Ezen túlmenően használhatjuk még e lehetőségek továbbfejlesztett, erősebb változatait, amelyek előhívásához nem lesz más dolgunk, mint hosszan nyomva tartani az adott támadás vagy mozdulat gombját. Az ellenfelekkel folytatott harc különlegessége, hogy több fázisból tevődik össze, mint például az árkád verekedős játékok esetén, nekünk és a szemben álló félnek tehát egyaránt több élete van, de hogy pontosan mennyi, az nehézségi szinttől függően változik.
Ez azonban még nem minden, hiszen amennyiben mi meghalunk, nem történik semmi, karakterünk feltámad, és elölről kezdi a csatát – már amennyiben van elég életünk –, ha viszont az ellenfelet elpusztítjuk, ezáltal elveszíti az egyik életét, akkor rendszerint transzformálódva, újabb támadásokkal, képességekkel és egyebekkel kiegészülve, megerősödve tér vissza. Ez utóbbi csak azért jelentős probléma, mert ha egy három életerővel – avagy átalakulási fázissal – rendelkező ellenfél esetén éppen az utolsó előtti pillanatban halálozunk el, akkor korántsem ugyanott folytatjuk a harcot a feltámadás után, hanem ismét a legelejétől kezdve végig le kell küzdenünk a szemben álló szörny minden életét.
Mindez pedig nagyon sok esetben egyáltalán nem lesz egyszerű feladat! Mivel a fejlesztőknek nem kellett erőforrást pazarolniuk a jelentéktelenebb ellenfelek kidolgozására, bőven jutott idejük arra, hogy minden ötletüket a főszörnyetegekben valósítsák meg, aminek köszönhetően páratlan változatosság vár majd ránk. Lesznek például olyan harcosok, akik olyan védelemmel rendelkeznek, hogy az távolsági fegyverrel szinte megtörhetetlennek tekinthető, így csak közelharcban érvényesülhetünk, és míg egyesek életerejükkel vagy speciális támadásukkal törnek borsot az orrunk alá, addig másoknak elegendő lesz néhány lövés ahhoz, hogy leterítsük őket – feltéve, ha meg tudjuk közelíteni őket. A Furi során tehát rengeteget kell majd tanulnunk, hiszen mindegyik ellenfél egy újabb fejtörő, egy újabb talány, ezáltal előbb rá kell jönnünk titkuk nyitjára, amire sok esetben csak nagyon sok elhalálozás után kerülhet majd sor.
Hogy mindez nagyszerűen hangzik? Valóban, de sajnos hiába álmodtak meg egy szép világot, egy jó körítést, valamint egy összetett játékélményt a francia fejlesztők – amely nagyon gyakran olyan hatást kelt, mintha Japánból kaptuk volna –, az irányítással mindent sikeresen eltoltak. Hangsúlyozandó, hogy kontrollerrel messze nem rossz a végeredmény, de PC-n, egy átlagos egérrel és billentyűzettel kész katasztrófa lesz hősünk terelgetése, pláne a pontos célzás, ami nemcsak a távolsági fegyverek használatakor, hanem a megfelelő irányú védekezés, valamint a teleportálás esetén is komoly problémát okoz. A kamerakezelés ezenfelül valami egészen botrányos lett, sőt a döntött felső nézet alkalmazása sem volt a legszerencsésebb választás a készítők részéről, az pedig pláne nem, hogy nincs ráhatásunk ennek mozgatására, de a kamera automatizált közelharci nézetre váltása is a kellemetlenségek közé sorolható.
Grafika:
A Furi az Abzuhoz hasonlóan azért kap maximális értékelést a grafikára, mert indie játékként nagyon stílusosra sikeredett. Részletesnek ugyan messze nem nevezhető a játék, ellenben jól megválogatott színekkel, izgalmas körítéssel, ezen túlmenően pedig jó optimalizálással látták el a készítők. Nyilván egy teljes árú alkotás esetén ez a küllem még a közepes szintet sem érné el, de a független fejlesztések között nagyon kellemesnek és sajátosnak nevezhető.
Kezelőfelület, irányíthatóság:
Mint fentebb már említettük, a Furi leginkább az irányítás tekintetében vérzik el, és bár kontrollerrel jobb a helyzet – megszokás kérdése –, tökéletesnek azért ezt sem neveznénk, a számítógépes séma viszont egyenesen katasztrófa lett. Márpedig amennyiben mindezt sokkal közérthetőbben valósítják meg a készítők, egy nagyszerű produktum is születhetett volna, de így csak marad a szomorkodás.
Játszhatóság:
Csak és kizárólag a vérmérsékletünkön és kitartásunkon múlik, hogy mennyi időt töltünk el a Furi világában. A játékidő alapesetben nem túl hosszú, de ha megakaszt minket az egyik ellenfél, akkor akár napokkal is kitolódhat az amúgy 4-6 órás kampány, és a helyenkénti eltúlzott nehézség, valamint a történet hiányossága miatt mindenképpen el kell vennünk egy pontot.
Intelligencia, nehézség:
A Furi kapcsán nem az a baj, hogy nehéz, sokkal inkább az, hogy ez a nehézség nagyon sokszor megmagyarázhatatlan és öncélú. A Dark Souls is sokszor beleesett ebbe a hibába, és éppen emiatt lehet megérteni azokat a játékosokat, akik egyszerűen sikerélményre vágynak egy játékban, és nem arra, hogy miután a munkahelyen vagy az iskolában egész nap meg kellett hunyászkodniuk, még este is jól elverje őket egy gonosz teremtmény egy videojátékban. Ami sokkal nagyobb baj, hogy a nehézség néha nem is az eltúlzott mesterséges intelligenciától függ, sokkal inkább a rossz irányítástól. A mesterséges intelligencia terén ugyanis meglepően jól teljesít a játék, noha néhány főellenfél esetén voltak azért szkriptelt pillanatok, amelyekkel nem igazán tudtunk mit kezdeni.
Hangok, zene: Habár a nyúljelmezes ember és a főellenfelek szinkronhangjai nem lettek túl kiemelkedőek, ellenben a zene miatt óriási kalapemelés illeti a készítőket, hiszen ez a retro stílusú, szintetizátoros hangulatzene egyszerűen nagyszerűre sikerült, élmény hallgatni mind az ütközetek, mind a kissé furcsa monológok alatt.
Összegzés: Mit is lehetne összegzésképpen elmondani a Furi kapcsán? Leginkább azt, hogy megint egy tipikusan olyan játék, amellyel kapcsolatban nincs középút, vagy szereti, vagy gyűlöli valaki, de nem lehetne olyan jelzőkkel illetni, mint az „elmegy”, vagy az „egynek jó”. A franciák alkotása vagy örök élményként marad meg benned, és imádod minden pillanatát a nehezebbnél nehezebb ellenfelek, az óriási kihívás, a sajátos harcrendszer és a különleges világ miatt, vagy a pokolba kívánod az egészet, mert már a betanítás során is elbuktál. A maga nemében jól sikerült játékról van szó, de azért ennél alaposabb munka kell ahhoz, hogy olyan egyöntetű elismerést váltson ki az emberekből, mint a hasonló mentalitással bíró Dark Souls-sorozat.
Fejlesztő: The Game Bakers
Honlap
Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core i3 vagy AMD Phenom II X4 processzor, Nvidia GeForce GTX 650 vagy ATI Radeon R7 250 grafikus kártya, 4 GB RAM, 5 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: God of War-sorozat, Devil May Cry-sorozat
Kategória: akció
Egy játék, amelyben ismétlődő harcok helyett csak és kizárólag változatos főellenfelekkel mérhetjük össze tudásunkat, méghozzá intenzív küzdelmek és egy sajátos világ társaságában! Ezt takarja címszavakban a Furi, amelyről játéktesztünkből most mindent megtudhatsz!
Időről-időre felbukkannak olyan független fejlesztésű videojátékok a piacon, amelyek ha nem is feltétlenül iránymutató szándékkal készülnek el, mégis olyan különlegességnek tekinthetők, amihez foghatót korábban még talán soha nem láthattunk az iparban. A korábban szinte kizárólag mobilos címekkel foglalkozó francia The Game Bakers csapatának legújabb, Furi címre keresztelt alkotása is hasonló cipőben jár, hiszen bár a kis indie stúdió talán nem akart mást tenni, mint egy saját ötleteken alapuló, de még inkább jó játékot készíteni, ami olyan jól sikerült nekik, hogy a No Man’s Sky és az Abzu mellett az elmúlt hetekben mindenki róluk, illetve sajátos művükről beszélt.
Mindez azért nem véletlen, mert játékuk valóban több tekintetben is különlegesre sikeredett, ellenben érdemes figyelembe venni az érem másik oldalát is az objektív szemlélődéshez, hiszen a Furi olyannyira távol áll mindattól, amit mostanság megszokhattunk az akciójátékok világában, hogy azzal azonnal lekoptatták magukról a tizenéves rajongókat, hovatovább még a legnagyobb öregeket is sikeresen megosztották. Ennek megfelelően van, aki az egekig magasztalja a végeredményt, de legalább ugyanennyien inkább a pokolba kívánják az egészet, és nem értik, hogy mi szükség volt egy újabb kusza, túlművészieskedett, nem mellesleg pedig rendkívül nehéz videojátékra. Cikkünkben annak jártunk utána, hogy a két véglet között vajon hol helyezkedik el az igazság?
A Furi a történet tekintetében legalább olyan különleges és kusza, mint a készítők által megálmodott fantáziavilág, ennek megfelelően főhősünk egy titokzatos férfi lesz, akit örök időkre egy rendkívül fejlett és különleges börtön falai közé zártak. Hogy ki ő, mit tett, vagy miért tette? Ezekre a kérdésekre sajnos nem ad választ a játék – ami máris egy óriási negatívum, a sztori ugyanis így rendkívül hiányos –, ellenben egy napon megjelenik emberünknél egy nyúljelmezbe öltözött férfi, ad neki egy kardot és egy pisztolyt, majd ezt mondja: „A börtönőr a kulcs. Öld meg, és szabad leszel!” Mivel az ajtó kinyílik, rögtön élhetünk is a szökés lehetőségével, azonban csak az indulást követően jövünk rá arra, hogy ez a kaland korántsem lesz olyan sétagalopp, mint amire korábban számítottunk.
Ahhoz ugyanis, hogy visszanyerjük szabadságunkat, be kell járnunk a börtön különböző tematikájú és hangulatú helyszíneit annak érdekében, hogy megküzdjünk az egyes szintek őrzőivel, akik minden esetben a küszöböt jelentik a következő pályára vezető úton. Ami a játék legnagyobb érdekessége, hogy az egyes főbb szörnyetegek között a legtöbb sorstárssal ellentétben nem szabadít ránk egy kisebb klónhadsereget, vagyis két főellenfél között többnyire csak unalmas barangolás, nem mellesleg pedig értelmetlen monológok várnak minket, amivel a készítők megpróbálták sejtelmessé és filozofikussá tenni alkotásukat. Ez azonban sajnos olyannyira félresikerült nekik, hogy ha nem lettek volna a nagyszerű zenék, szívfájdalom nélkül léptettük volna ezeket a pillanatokat.
Merthogy a harcok alatt eszünkbe sem jutott volna ilyesmi, ezen a téren ugyanis a játék egészen erősre sikeredett, de mielőtt alaposabban is belemélyednénk a részletekbe, érdemes kiemelni, hogy a Furi mennyire komoly párhuzamot ápol ebből a szempontból a Dark Souls-sorozattal. A félreértések elkerülése végett: nem a harcrendszer vagy a játékmenet tekintetében van hasonlóság a két cím között, sokkal inkább azzal a mentalitással kapcsolatban, ahogyan a fejlesztők a rajongókhoz, a nehézséghez viszonyultak, hiszen a börtön minden egyes őrét úgy álmodták meg, hogy a többségüket csak sokadik próbálkozásra tudjuk legyűrni, ezáltal óriási kitartást és kötélidegeket igényel majd tőlünk a játék ezen a téren.
Felejtsük el tehát azt a manapság bevett szokást, miszerint csak végigrohanunk a pályákon, az ellenfelek pedig egyetlen ütéstől térdre borulnak előttünk, a Furi ugyanis megmutatja, hogy az ego mennyire törékeny dolog, és ha úgy is gondoljuk néha, garantáltan nem mi vagyunk a legjobbak ezen a világon. Ez persze nem jelenti azt, hogy soha nem lesz sikerélményünk a játékban, de ezért ugyanúgy meg kell majd harcolnunk, mint a From Software őrült kalandjában, ami sokak számára előny, rengeteg embernél viszont hátrány lehet.
Most, hogy igazából a legfontosabb dolgot már tudjuk, lássuk magát a harcrendszert! A készítők meglepően egyszerű alapokra építették fel a Furi ezen szisztémáját, így lehetőségünk lesz lőni, ütni, hárítani, valamint egyik pontból a másikba teleportálni – utóbbit meglepően szigorú területi korlátozással. Ezen túlmenően használhatjuk még e lehetőségek továbbfejlesztett, erősebb változatait, amelyek előhívásához nem lesz más dolgunk, mint hosszan nyomva tartani az adott támadás vagy mozdulat gombját. Az ellenfelekkel folytatott harc különlegessége, hogy több fázisból tevődik össze, mint például az árkád verekedős játékok esetén, nekünk és a szemben álló félnek tehát egyaránt több élete van, de hogy pontosan mennyi, az nehézségi szinttől függően változik.
Ez azonban még nem minden, hiszen amennyiben mi meghalunk, nem történik semmi, karakterünk feltámad, és elölről kezdi a csatát – már amennyiben van elég életünk –, ha viszont az ellenfelet elpusztítjuk, ezáltal elveszíti az egyik életét, akkor rendszerint transzformálódva, újabb támadásokkal, képességekkel és egyebekkel kiegészülve, megerősödve tér vissza. Ez utóbbi csak azért jelentős probléma, mert ha egy három életerővel – avagy átalakulási fázissal – rendelkező ellenfél esetén éppen az utolsó előtti pillanatban halálozunk el, akkor korántsem ugyanott folytatjuk a harcot a feltámadás után, hanem ismét a legelejétől kezdve végig le kell küzdenünk a szemben álló szörny minden életét.
Mindez pedig nagyon sok esetben egyáltalán nem lesz egyszerű feladat! Mivel a fejlesztőknek nem kellett erőforrást pazarolniuk a jelentéktelenebb ellenfelek kidolgozására, bőven jutott idejük arra, hogy minden ötletüket a főszörnyetegekben valósítsák meg, aminek köszönhetően páratlan változatosság vár majd ránk. Lesznek például olyan harcosok, akik olyan védelemmel rendelkeznek, hogy az távolsági fegyverrel szinte megtörhetetlennek tekinthető, így csak közelharcban érvényesülhetünk, és míg egyesek életerejükkel vagy speciális támadásukkal törnek borsot az orrunk alá, addig másoknak elegendő lesz néhány lövés ahhoz, hogy leterítsük őket – feltéve, ha meg tudjuk közelíteni őket. A Furi során tehát rengeteget kell majd tanulnunk, hiszen mindegyik ellenfél egy újabb fejtörő, egy újabb talány, ezáltal előbb rá kell jönnünk titkuk nyitjára, amire sok esetben csak nagyon sok elhalálozás után kerülhet majd sor.
Hogy mindez nagyszerűen hangzik? Valóban, de sajnos hiába álmodtak meg egy szép világot, egy jó körítést, valamint egy összetett játékélményt a francia fejlesztők – amely nagyon gyakran olyan hatást kelt, mintha Japánból kaptuk volna –, az irányítással mindent sikeresen eltoltak. Hangsúlyozandó, hogy kontrollerrel messze nem rossz a végeredmény, de PC-n, egy átlagos egérrel és billentyűzettel kész katasztrófa lesz hősünk terelgetése, pláne a pontos célzás, ami nemcsak a távolsági fegyverek használatakor, hanem a megfelelő irányú védekezés, valamint a teleportálás esetén is komoly problémát okoz. A kamerakezelés ezenfelül valami egészen botrányos lett, sőt a döntött felső nézet alkalmazása sem volt a legszerencsésebb választás a készítők részéről, az pedig pláne nem, hogy nincs ráhatásunk ennek mozgatására, de a kamera automatizált közelharci nézetre váltása is a kellemetlenségek közé sorolható.
Grafika:
A Furi az Abzuhoz hasonlóan azért kap maximális értékelést a grafikára, mert indie játékként nagyon stílusosra sikeredett. Részletesnek ugyan messze nem nevezhető a játék, ellenben jól megválogatott színekkel, izgalmas körítéssel, ezen túlmenően pedig jó optimalizálással látták el a készítők. Nyilván egy teljes árú alkotás esetén ez a küllem még a közepes szintet sem érné el, de a független fejlesztések között nagyon kellemesnek és sajátosnak nevezhető.Kezelőfelület, irányíthatóság:
Mint fentebb már említettük, a Furi leginkább az irányítás tekintetében vérzik el, és bár kontrollerrel jobb a helyzet – megszokás kérdése –, tökéletesnek azért ezt sem neveznénk, a számítógépes séma viszont egyenesen katasztrófa lett. Márpedig amennyiben mindezt sokkal közérthetőbben valósítják meg a készítők, egy nagyszerű produktum is születhetett volna, de így csak marad a szomorkodás.Játszhatóság:
Csak és kizárólag a vérmérsékletünkön és kitartásunkon múlik, hogy mennyi időt töltünk el a Furi világában. A játékidő alapesetben nem túl hosszú, de ha megakaszt minket az egyik ellenfél, akkor akár napokkal is kitolódhat az amúgy 4-6 órás kampány, és a helyenkénti eltúlzott nehézség, valamint a történet hiányossága miatt mindenképpen el kell vennünk egy pontot.Intelligencia, nehézség:
A Furi kapcsán nem az a baj, hogy nehéz, sokkal inkább az, hogy ez a nehézség nagyon sokszor megmagyarázhatatlan és öncélú. A Dark Souls is sokszor beleesett ebbe a hibába, és éppen emiatt lehet megérteni azokat a játékosokat, akik egyszerűen sikerélményre vágynak egy játékban, és nem arra, hogy miután a munkahelyen vagy az iskolában egész nap meg kellett hunyászkodniuk, még este is jól elverje őket egy gonosz teremtmény egy videojátékban. Ami sokkal nagyobb baj, hogy a nehézség néha nem is az eltúlzott mesterséges intelligenciától függ, sokkal inkább a rossz irányítástól. A mesterséges intelligencia terén ugyanis meglepően jól teljesít a játék, noha néhány főellenfél esetén voltak azért szkriptelt pillanatok, amelyekkel nem igazán tudtunk mit kezdeni.Hangok, zene:
Habár a nyúljelmezes ember és a főellenfelek szinkronhangjai nem lettek túl kiemelkedőek, ellenben a zene miatt óriási kalapemelés illeti a készítőket, hiszen ez a retro stílusú, szintetizátoros hangulatzene egyszerűen nagyszerűre sikerült, élmény hallgatni mind az ütközetek, mind a kissé furcsa monológok alatt.Összegzés:
Mit is lehetne összegzésképpen elmondani a Furi kapcsán? Leginkább azt, hogy megint egy tipikusan olyan játék, amellyel kapcsolatban nincs középút, vagy szereti, vagy gyűlöli valaki, de nem lehetne olyan jelzőkkel illetni, mint az „elmegy”, vagy az „egynek jó”. A franciák alkotása vagy örök élményként marad meg benned, és imádod minden pillanatát a nehezebbnél nehezebb ellenfelek, az óriási kihívás, a sajátos harcrendszer és a különleges világ miatt, vagy a pokolba kívánod az egészet, mert már a betanítás során is elbuktál. A maga nemében jól sikerült játékról van szó, de azért ennél alaposabb munka kell ahhoz, hogy olyan egyöntetű elismerést váltson ki az emberekből, mint a hasonló mentalitással bíró Dark Souls-sorozat.